ZETApress

Az Artistaképző Intézet bemutatásakor megígértem, hogy régi artistákat is bemutatok. Az ötvenes évek artistapárosára, a Rodics házaspárra nem emlékezhetnek ifjú olvasóim. A hatvanas évek közepén visszavonultak, addig is inkább külföldön léptek fel. Hogyan éltek akkor a magyar artisták külföldön? – kérdeztem a páros akkor hetvenesztendős hölgytagját Buda környéki otthonában. Férjével már nem beszélhettem, mert öt évvel korábban elhunyt.

Rodicsné életét már kicsi korától meghatározta a cirkusz világa. Pécsi vendéglőjükben egymást érték a különböző vándortársulatok bemutatói. A vendéglős nagypapa jobbnál jobb produkciókat szerződtetett. A kis Erzsike velük gyakorolt. A családban sosem volt artista, szülei, nagyszülei becsületes polgári foglalkozást űztek, őt azonban megragadta a rivaldafény. Jelentkezett egy artistaiskolába, melynek sikeres elvégzése után a 18 éves hölgy a berlini Sarrasani Cirkuszhoz szerződött.

Megkezdődött a vándorélet, no és ugyanakkor a II. Világháború. 1940-ben még tűrhetők voltak az utazások. A műsorok is zavartalanul folytak. A közönség összetétele olyan volt, mint békeidőben. A nézőtér nem volt tele katonákkal, hisz azok kinn harcoltak a fronton.

Az első bombariadót 1942-ben éjjel fél 10-kor élte át a vonaton. Rigába utazott. Még német földön állt a vonat, amikor bombázni kezdték a lesötétített állomást. Le kellett ugrálniuk a vonatról, és a letakart lámpák pislákoló fényében elfutni az óvóhelyig. Később az előadásokat is többször félbe kellett szakítaniuk, mégis mindig megtelt a cirkusz. Rigában, Csehországban és Szlovákiában ? ahol felléptek ? az emberek a háború borzalmai közben is vidámságra, kacagásra vágytak. A fegyverropogás valahogy kívül maradt a cirkuszi sátoron.

Sosem lettek párttagok

A háború után ment férjhez. A továbbiakban állandóan együtt léptek fel. Igaz, nem volt egyszerű szerződéshez jutniuk. Bizottság bírálta el a jelentkezőket, s elsődleges szempont a párttagság volt. Ők nem léptek be, remélték, a tehetségük számít. Ez sem lehetett kevés, hisz pártonkívüliként is szerződést kaptak, pedig már huszonhat jelentkezőt eltanácsoltak előttük.

Egy hosszú, forgó acélrúdon mutatták be a produkciót. A rúd svédacélból készült. Olyanból, mint a híres golyóscsapágy. Az ára is eszerint alakult. Kiszámolták, mennyi csapágy telt volna ki belőle, s így került ez akkoriban harmincezer svéd koronába. Ugye szép summa? A rudat aztán alul egy motor forgatta, fölül pedig kilengett, mert nem volt rögzítve. Erre másztak fel a férjével. János beakasztott lábbal függött fejjel lefelé, Erzsikét pedig vagy lábon fogva tartotta fejjel lefelé, vagy foggal tartotta. A feleség szintén a fogával kapaszkodott. Közben szédítő sebességgel forogtak.

A sarokfüggésnél Erzsike egy karikába kapaszkodott két összeakasztott sarka segítségével. Lábai nem voltak összekötve, mentőkötelet nem használt. Ha szétcsúszott volna a lába, lezuhan a porondra. A gyakorlatot ő mutatta be először a magyarok közül. Produkciójukkal beutazták a világot. Eljutottak még Dél-Afrikába is. Lakókocsijukkal utaztak, de volt olyan társulat is, például a Cirkusz Pander, amelyik saját repülővel szállította a menő sztárokat.

Legszívesebben a londoni fellépésére emlékszik 1954-ből. Ekkor még a királynő is fogadta. 1967-ig éltek külföldön legálisan. Nem voltak disszidensek, az ötvenes évek végén ? a magyar artisták közül elsőként ? engedték meg nekik, hogy Nyugaton vállaljanak munkát. Megkapták a német állampolgárságot is, Hamburgban telepedtek le. Amikor a rúdból kiöregedtek, jól menő presszót nyitottak. Hiába ment az üzlet, a honvágy erősebb volt. Erzsike és szerb származású, de budapesti születésű férje magyarnak vallotta magát. Felszámolták a kinti életüket, és hazaköltöztek Budaörsre. A főváros közelsége miatt esett oda a választás. Amióta János elhunyt, Erzsike egyedül él. Gyakran nézegeti a megsárgult fotókat. Olyankor gondolatban együtt vannak a forgó rúd tetején.