ZETApress

Fodor Pistit az Aerocaritas szállította Kiskunhalasról Ferihegyre, számoltam be tegnap a 15 évvel ezelőtti eseményről. A légi mentőszolgálat kezdeti lépéseit magam is nyomon követtem. ?90-ben, az utolsó áprilisi hétvégét önkéntes mentő szakápolóként az M7 mentén, a Sztráda panzióban töltöttem.

A szervezet négy amerikai Hiúz típusú helikoptert bérelt a Mezőgazdasági Repülőgépes Szolgálattól pilótáikkal és szerelőikkel együtt. Ők csak az orvost, vagy a mentőtisztet szállították az autópályák sérültjeihez, míg a szakápoló a Segítőkéz Mentőszolgálattól bérelt mentőautót vezetve követte őket a helyszínre. A Mercedesek is kétszázzal tudtak robogni, így alig pár perccel értek oda a helikopter után. Az M1-en, az M3-on, M5-ön és M7-en egy-egy panzió mellé települtek a helikopterek.

Érkezésemkor csak egy mentőtiszt fogadott. Vasárnap estétől vasárnap estig, 168 óráig tart a szolgálata. Igaz, csak nappal lehet kivonuló feladat, de éjszaka is jöhet bárki segítséget kérni. Az egyheti elfoglaltságot egyhetes otthonlét követi. A Hiúz és a Mercedes épp egy bemutatón volt a Balatonnál a szolgálat szegedi főorvosnőjével, asszisztensnőjével és mentősofőrjével együtt. Nekünk csak a főorvosnő szolgálati személykocsija ? amellyel Szegedről érkezett ? és egy sürgősségi táskánk maradt.

Délelőtt közúti balesethez érkezik riasztás. Kék fény nélkül száguldunk az autópályán 15-20 kilométert, s mire a helyszínre érkezünk, az OMSZ orvosa már megkezdte a sérültek ellátását. Megköszöni felajánlott segítségünket, de nem kér belőlünk, így mi sem erőltetjük. A rendőrök segítenek visszafordulni az autópályán, s indulhatunk haza. Aznap már nem is riasztanak többször.

Ingyen ebéd és útiköltség

Délben finom ebéd vár a panzióban. Ez jár csak a karitativoknak, meg a szállás. Ha lenne cascóm, a benzinköltséget is megkapnám a Skodámba az oda-visszautazáshoz, nélküle viszont ezt nem kérhetem. Közhasznú társaság lévén adnának egy igazolást arról, hogy hány forintnyi társadalmi munkát végeztem, s ezt aztán évvégén levonhatnám az adóalapomból. Már akkor is önadózó voltam, s mivel nem akartam tovább bonyolítani az adóbevallásomat, ettől inkább eltekintettem.

Késő este megjön a mentőautó és a helikopter, így másnap már teljes értékűek vagyunk. Riasztás nem érkezik, ezért ebéd után járőrözünk a levegőben. A hölgyek már visszamentek Szegedre. Budaörstől Zamárdiig mienk a pálya. Ötven-százméteres magasságon haladunk, olykor kétszáznegyvenes tempóban is. Pilótánk később magasabbra emelkedik, és néhány trükköt is bemutat. Van közte átesés, dugóhúzó, hátra bukfenc és szabadesés. Megérzem, milyen a súlytalanság. Hamar viszontlátom az ebédet, s ők gyorsan letesznek a panziónál. Mint később megtudom, minden újoncot így szoktatnak a repüléshez.

Néhány hét múlva újra elvállalok egy hétvégét, de akkor egyik nap sincs repülés és hánytatás. Az élet mégsem unalmas, mert szombat este egy kreol bőrű Miskolc környéki társaság ? a panzió távozó vacsoravendégei ? feltöri az üvegperselyt, amelybe a mentősök az adományokat gyűjtik. Mintegy ötezer van belőlük az országban a patikákban és orvosi rendelőkben. Hiába álljuk el az útjukat, ők az erősebbek. Elrobognak a pénzzel, mi meg örülhetünk, hogy ép bőrrel megúsztuk. Feljelentést teszünk a mintegy húszezer forintos kár miatt a székesfehérvári rendőrkapitányságon. Megvannak az adataik, mert néhány hete a panzióban laktak. Biztosan akkor tervelték ki cselekményüket.

A Mi-2 már szállíthat is.

1991-ben a mentőmunkát átszervezte az Aerocaritas. A négy Hiuz helyére négy Mi-2 került. Kettőt a Honvédség börgöndi légi bázisától kaptak ajándékba, kettőt pedig egy bank szponzori pénzből vásároltak a lengyelektől. Öt tapasztalt börgöndi pilóta és hét gépszerelő is leszerelt, s jött át a légmentők állományába. Két gépet a szolnoki és a székesfehérvári kórházba, egyet a miskolci repülőtérre telepítettek, míg a negyedik tartalékban maradt. Pécsre szerették volna vinni, de ott egy másik szolgálat vállalta el a légi mentést. Tervben volt még Nyíregyháza, Békéscsaba, Szeged, vagy Szombathely, de egyik sem jutott el a megvalósulásig. Szerették volna a főváros 22 kerületét és az ország 165 városát is ellátni egy-egy rohamkocsival a helyi önkéntes szervezetek üzemeltetésében.

Január közepén a Reform Hírmagazin újságírójaként fotós kollégámmal részt vehettem Börgöndön Makai tábornok és Kozenkay alapítványi elnök találkozóján, amelyen az együttműködési szerződésüket pecsételték meg. Akkor találkoztam Gál Józseffel is, az ismert tengerjáróval, aki egy újabb földkörüli útra készítette fel vitorlását. Erről holnap számolok be.

Májusban indult meg a katonai gépekkel a mentés, s ezt már újságíróként figyelhettem. Szolnokon már az első hetekben megfordultam. A kórház orvosai vállalták az ügyeletet, míg az ápolók a társaság alkalmazottai voltak heti váltásban. A gép a kórházban tehette le az ötven kilométeres körzetből hozott sérülteket, így nem volt szüksége mentőautóra. A fehérvári bázis is hasonló szisztéma szerint üzemelt. Hozzájuk félévvel később látogattam.

Miskolcon más volt a helyzet, s őket is csak ?92. januárjában látogattam meg. Ott az OMSZ adta az egészségügyi személyzetet. Csak azt osztották be, aki nem félt a repüléstől, s aki korábban rohamkocsin is bizonyított. Az együttműködésre a két szervezet között kétszeresen is szükség volt. A repülőtéren landoló helikopterből OMSZ mentő vitte a sérültet tovább a kórházba. Főorvosuk is szívesen vállalt munkát a helikopteren, s egy másik szervezet állományában motoros szánnal is szívesen segítette a bajbajutott síelőket a hegyekben.

Megröptetett az Édes

1992. januárjában újra felkerestem a szolnoki bázist. Mentésre akkor sem mehettem velük, mégsem maradtam repülés nélkül. A társaság elnökének és helikopterének Budaörsön volt dolga, így visszahoztak a fővárosba. A gépet az, az Édes Imre vezette, aki két hónappal később Pistit vitte a halasi focipályáról Ferihegyre. A sikeres veseriadót követően az Aerocaritas kikerült látókörömből, s most már más se nagyon emlékszik rájuk. Vajon a mentés és a betegszállítás átszervezése kapcsán alakulhat-e valaha egy hasonló társaság?