ZETApress

hírportál

Kiszabadultak a vádlottak

Bírósági történetek – 48

Hosszú tárgyalássorozat végén mindegyik vádlott tisztán jöhetett ki az eljárásból a ’90-es évek elején. Ehhez persze az is kellett, hogy D. Pál elsőrendű vádlott jót taktikázzon, s ezt a bíró is eltűrje. Persze minden az eljárásjog keretein belül zajlott, senki sem találhatott benne kivetnivalót.

D. P. már az első két tárgyalási napon sem volt hajlandó válaszolni az ügyészi kérdésekre. Állandóan megjegyzéseket tett a vádlőra úgy saját, mit bűntársai kihallgatása esetén. A bíróság elnöke sosem utasította ezért rendre, hanem később a feldühített ügyésztől kért önmérsékletet. A második tárgyalási napon mégis szabadlábra helyezték halk tanácskozásban.

A halk és a zárt tanácskozás közötti lényeges különbség, hogy az előbbinél nem ürítik ki a termet, a vájt fülű hallgatóság megtudhatja a bíró és az ülnökök véleményét, de hivatalosan csak a végeredmény kerül jegyzőkönyvbe. Itt is ez történt. A két ülnök a marasztalásra, a bíró a szabadításra szavazott, majd a jegyzőkönyv-vezető is a főnökével értett egyet. Más kérdés, hogy neki nincs is szavazati joga, így ezzel nem lehet szavazategyenlőségre hivatkozni, amikor a bíró dönt. A bíróságon egyébként sincs tartózkodás, ide vagy oda mindenkinek dönteni kell, így szavazategyenlőség a páratlan létszámú tanácsban létre sem jöhet. Itt mégis a bírói vélemény kerekedett felül.

Ügyészi fellebbezés folytán a másodfok elrendelte D. P. újbóli letartóztatását, ám ezt a bíró nem rendelte el a következő tárgyalási napon. Nem hívott bv-őröket sem a terembe, hanem hagyta, hogy a vádlott szünetben elhagyja a bíróság épületét. Tette nem minősült szökésnek, hiszen egyelőre le sem volt tartóztatva.

Szünet után érkeztek a megidézett tanúk, akiket viszont a vádlott nélkül ki sem lehetett hallgatni. A többi vádlott – voltak vagy tízen – is fellélegezhetett, mert így az őket terhelő vallomások sem hangozhattak el. Csak az V. és VI. rendű vádlottak ügyében történt tanúkihallgatás, de ebben sem volt köszönet. A két roma asszony folyamatosan átkozta a tanúkat, de a bíró nem állította le a szitokáradatot.

A harmadik tárgyalási napon újabb vádlott szabadult. Igaz, hogy egy másik bíróságon folyt ellenük büntetőeljárás, de ezt nem egyesítették ezzel az üggyel az ottani kollégák kérése ellenére. Azok az itteni letartóztatás miatt nem rendelték el újra ott, innen viszont nyugodt lelkiismerettel kiengedték, s a másik ügy iratait visszaküldték a feladónak.

A negyedik tárgyalási napra végre az elsőrendű vádlott is megjelent. Most sem tartóztatta le a bíró, csak belépőkártyáját kérte el a tárgyalás elején. A folyosón hagytam, felelte D. P. és villámgyorsan kifutott az épületből. Jogilag még most sem volt szökevény, mert a másodfokú határozat ellenére most sem történt meg a letartóztatása. Ez a tárgyalási nap is elveszett tehát, a tanúk most is feleslegesen jelentek meg, viszont így a terhelő vallomások híján az összes vádlottat – D. P. bűntársait – szabadítani lehetett.

Egy évvel később találkoztam újra az ügyésszel. Még mindig nincs döntés, panaszkodott, s talán már soha nem is lesz. D. P. azóta is szabadlábon védekezik – ha kell még egyáltalán védekeznie –, mert eddig még sosem sikerült letartóztatni, tudtam meg a ’90-es évek közepén.

1 hozzászólás

Visszajelzések

  1. Elment az elítélt | ZETApress

Szóljon hozzá!