Szegfűk és Tulipánok
Szegfűk és Tulipánok című kiállítás nyílt meg tegnap 18 órakor a Fugában Marge Monko, Eléonore de Montesquiou, Tatjana Muravskaja és Liina Siib munkáiból. Az április 6-án, vasárnapig látható tárlat kurátora Rebeka PĂľldsam, az Észt Kortárs Művészeti Központ munkatársa. A kiállítást a közönség először a 2013-ban megrendezett LadyFest Tallin című tripla kiállítás-együttes részeként láthatta.
Az Észt Hét részeként megnyitott rendezvény központjában az észtországi poszt-szovjet nők jelleme, egyéniségük változatai állnak. A Szegfűk és Tulipánok című kiállítás napjaink észt nőjét mutatja be, aki a szovjet éra végén felnőve átélte a Szovjetunió felbomlását és a független Észtország kialakulását. Kénytelen volt elfogadni a kapitalista, neoliberális társadalmi rendet ? annak gyakori válságaival együtt, amelyek gyökeresen eltértek a gyermekkorában tapasztaltaktól. Ezek a nők méltósággal és zokszó nélkül vészelték át a társadalmi változások hozta megpróbáltatásokat. Az átélt élményektől edzetten a merev és elérhetetlen ember benyomását kelthetik, ám ezzel együtt gyakran éppen ők azok, akikre a társadalom többi része szilárd alapként támaszkodhat.
A kiállítás elsősorban a modern észt nő magánszféráját veszi górcső alá, a középpontban emlékek, álmok, elvek és az egyes sorsokhoz köthető egzisztenciális kérdések állnak. Eléonore de Montesquiou: Nő című videójában Olga mesél a kiállítás hátteréről, a szovjet érára jellemző úgynevezett szuper-emancipációról, amikor a nők, bár ugyanannyit dolgoztak, mint a férfiak, kevesebb fizetést kaptak és a munka mellett még a családjukról is gondoskodniuk kellett, míg a férfiak halálra itták magukat. Valószínűleg az ilyen társadalmi berendezkedés következménye az, hogy napjainkban a nők egyszerűen nők akarnak lenni ? teljes mértékben a férfiakra támaszkodó törékeny, szerény, csinos teremtések. Ez a szellemi beállítottság azonban szöges ellentétben áll a nemi egyenlőség nyugatias szemléleten alapuló retorikájával. A nyugati megközelítés egyszerűen nem alkalmazható Kelet-Európában, hiszen itt a nők már évtizedekkel korábban beléptek a munkaerőpiacra, mint Németországban vagy Franciaországban. A lemondó és melankolikus hangvétel ellenére Olga független nő, aki tisztában van erősségeivel és gyengéivel, továbbá tudja, hogyan fejezheti ki véleményét, és miképpen őrizheti meg önmagát.
Tánya Muravszkaja: Russia című videóinstallációja kétségkívül a kiállítás legszemélyesebb darabja. A felvételen a művész a Rio Rita induló dallamára táncol, melynek mai szemmel látszólag nincs jelentősége, a háború előtti Szovjetunióban azonban nosztalgikus érzéseket keltett a hallgatóságban. Muravszkaját régóta foglalkoztatja a felejtés fogalma: a társadalom elfelejt eseményeket és érzelmeket, miközben azok tovább élnek és megőrzik jelentőségüket az egyén emlékezetében. Mindannyiunk életében vannak olyan dallamok, melyek életünk egy-egy korszakát idézik fel és értelmet adnak a múlt folyamatainak. Ezek az értelmezések természetükből adódóan szubjektívek és személyre szabottak, azonban az egyén általános esztétikai- és ebből kifolyólag morális érzékének alapkövét képezhetik.
Marge Monko: Jó és Rossz című képsorozata és harisnya-installációja érzékletes kommentár a szovjet éra sablonos nemi szabványainak margójára. Minden szovjet nő nagyjából ugyanazokon a szépség- és egészségápolási szakkönyveken nőtt fel, és az uniformizáció hatása világosan tetten érhető volt a normatív előírásoknak megfelelő megjelenésükben is. A képsorozat mellett bemutatkozó ?harisnya-történet? történelmi utazásra invitálja a szemlélődőt és közben megmutatja, milyen hatást gyakorolhat egy egyszerű ruhadarab a nők lelkivilágára ? időnként nevetséges viszályokat szítva, melyek valamilyen oknál fogva napjainkban is fel-fellobbannak.
Liina Siib: A Nő kis helyen is elfér című kanonikusnak számító sorozata munkahelyükön ábrázolja a nőket, és megmutatja, valójában milyen kicsi helyre van szükségük, mennyire tökéletesen illeszkednek a berendezéshez, akár egy bútordarab, illetve hogy a munkakörülmények gyakorlatilag miként ?háziasítják? a nőket. A képeken szereplő nőkön látszik, hogy ? néhány kivételtől eltekintve ? munkájuk soha sem fogja őket gazdaggá tenni. Ezáltal sohasem válhatnak eggyé a neoliberális eszmével, mely szerint bármilyen munka sikeressé és gazdaggá tehet, ha elég keményen megdolgozunk érte. A kérdés tehát továbbra is áll: az uralkodó politikai szemléletmódtól való elhajlás vajon elkerülhetetlen a jelen társadalmi berendezkedésben? Az emancipációra való hajlandóság hiánya miatt vannak a nők ilyen helyzetben, vagy valóban számottevő szerepet játszik a nemek közti különbség az egyéni törekvésekben?
