Chilf Mária Vakfoltja
Chilf Mária: Vakfolt című kiállítása nyílt meg tegnap este az Akadémia utcai Raiffeisen Galériában. A képek 2012. január 8-ig, naponta 10-től 18 óráig láthatók.
Az 1966-ban, Marosvásárhelyen született művésznő új munkái (is) egy sajátos, anekdotikus-ironikus univerzalizmus jegyében készültek; a valóság objektív és szubjektív elemei képein egyenletes szuszpenzióként oszlanak el és szét. A részeket összetartó erő ? különös, de egyáltalán nem meglepő módon ? egy roppant csúf, ám gazdagon erezett fogalommal, a diszkrepanciával írható le…
Művészetére mindig is a kettősség volt jellemző. Korai, nyolcvanas évek végi installációi és assemblage-ai egy fajta absztrahált biologizmusból indultak, ironikusan utalva a hetvenes évek body art-jának és akcionizmusának ?laboratórium? hangulatára is. Markáns, az alantas és a magasztos nászágyára lefektetett természettanának alapja az anatómia és a geográfiai ábrázolások iránti érdeklődéseérzékenysége volt és maradt: úgy tetszik, a test belsejének jószerint láthatatlan, valóság alatti világából és a természeti kép józan absztrakt megrögzítésének esélyéből Chilf egy megfogalmazatlan, ideológia nélküli ?pán-naturalizmust? vegyített össze.
Munkáit mindig is ? a kilencvenes évek végétől nagy számban festett akvarelljeit pedig kiváltképpen ? ravasz, selymás narrativitás jellemezte: ironikus történet-törmelékek hevernek a lapokon, melyeket bakugrásos logika fog keretbe. Az ember gyönyörűen festett-rajzolt, jószerivel megoldhatatlannak tetsző rejtvényekbe ütközik, de a küzdést nincs szíve feladni, mert a sejtelmes történetek csapdái túlságosan hívogatóak.
A szürrealizmushoz vagy a mágikus realizmushoz ugyanakkor, melyet a gyanútlan néző első zavara után segítségül hívhatna, Chilf Mária képeinek nincs sok köze, hiszen sem az automatizmus, sem az álom pátosza nem nyilatkozik meg képein. Sokkal inkább egy olyan eljárás idéződik meg művein, ami egyrészt Bodor Ádám történeteinek kép-szerkesztésére emlékeztethet (talán nem egészen véletlenül, hiszen ő is erdélyi származású), másrészt ? a legújabb kelet-közép-európai irodalomból ? a lengyel Joanna Bátor látásmódjára, amelynek lényege a verbális elemek szarkasztikus, látszólag ál-naiv, de a legkevésbé sem infantilis vizualizálásában, az ábrázolás klasszicizálódott technikájának és a tartalom véres-vicces ziláltságának paradoxonában lesz realitás ? vallja róla Hajdú István.
