ZETApress

Időszaki kiállítás nyílik szombaton a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban Tátrai Zsolt fényképező borászmester képeiből Munka és gyümölcse címmel. A művész a bodrogkeresztúri Bene Pincészet borásza, amellett fénnyel író költői lélek. Így ? magát meg nem tagadhatván ? legtöbbször munkahelyén, a szőlőskertben gyűjtögeti a megörökíteni való pillanatokat: villanásokat és illatokat. Igen, miközben teszi a dolgát, megéli, és lencsevégre kapja a munkaadó növény változásait.

Képet, képeket alkot a szőlőről, az emberiség egyik legősibb, legkedveltebb gyümölcséről. Mindezt a régi mesterek alaposságával, hozzáértésével és alázatával teszi. De ami a legfontosabb: élvezi, szereti, amit csinál. Munkája mellett ez képein is minden esetben visszatükröződik. Érdeklődése szinte gyermekfejjel felkeltődött a fények harmóniája iránt. Ehhez járuló természetszeretete az egri erdészeti középiskolában mélyült el, de már szülőfaluja, Rakamaz biológia szakkörében kialakult.

Azóta minden érdekli, amivel a pillanatot meg lehet fogni. A fafaragástól a fotózásig, s azon belül a képalkotó, tényfékező masináig. Ha itt tartunk, az állványos ősváltozattól a mai kor digitális technikájáig mindent kipróbált már, s furcsa módon ez is, az is kedves neki. Általában is elmondható, se stílusnak, se irányzatnak nem elkötelezettje. A divatokhoz ? mai szóval, trendekhez ? végképp semmi köze, mostani kiállításán ezer színben látja, láttatja a világot, fekete-fehérben ugyanúgy el tudja mondani annak teljességét. A lényeg az odaadás és érzékenység, amivel témái felé fordul. Szemlélődő alkatként pedig munkamódszere máig a gyermeki rácsodálkozás.

Képein így hol a lehulló levél, hol a felkelő Nap, hol egyetlen vízcsepp, hol az egész folyó válik főszereplővé, s meglepő módon szinte soha nem látni rajtuk embert. Ebből szinte következik: visszahúzódó, árnyékot alig vető magányos alak. Láthatatlan ember. Lehet ez a megfejtése is: hallgatagságában képessé vált képekben beszélni, illetve az a kevés árnyék, ami belőle fakad, az vetül végül a fényérzékeny papírra. Ha pedig ez igaz: láthatatlanul is ő maga látszik a képein. Az ember helyett a lelke, szelleme. Amit csak mi látunk Tátrai Zsoltnak, írta róla Técsi Zoltán.