Prága és a cseh táj
Olyan fényképek vesznek körül, amelyek azokat a helyeket ábrázolják, amelyeket nagyon jól ismerek, mondta Jaromír Plisek a Cseh Köztársaság magyarországi nagykövete szerda este Pécsett, a Prága és a cseh táj elnevezésű tárlat megnyitóján, a Pécsi Kulturális Központban. Felhívta a figyelmet arra, hogy idén a Moveast kiemelt vendége Csehország.
Dagmar Pavlíkova és Stanislav Pokorny fényképalbumba illő fotói azoknak is ismerősek lehetnek, akik még sosem látogattak el északi szomszédunkhoz. Az egyik festményszerű kép akár Szentendrén is készülhetett volna: díszes kupolájú templom, magas kőfal, kovácsoltvas utcai lámpa. Az őszi erdő sokszínűségéről készült fotó pedig akár a Mecseket is ábrázolhatná. Ez az ismerősség jól kifejezi azt a földrajzi, kulturális és történelmi közelséget, ami a két országot összeköti.
A fotókiállítás kapcsán a nagykövet megjegyezte: Ma van a német egység napja. Hogy miért hozom ezt szóba? Mert nem lenne, ha 1989-ben nem zajlottak volna le olyan dolgok történtek Budapesten és Prágában, amelyekre nem nagyon volt addig példa a történelemben. A nagykövet hozzátette: amennyiben arra lehetőség adódik, országa szívesen hozzátenne egy kis cseh részt 2010-ben az Európa Kulturális Fővárosa programjaihoz. Méhes Márton, az Európa Kulturális Fővárosa projekt művészeti igazgatója ezt a felajánlást örömmel fogadta.
Ragályi találkozott a közönséggel
Mindent el kellett felejtenem, ami addig a véremmé vált, mindent, amit ösztönösen csináltam, meséli Ragályi Elemér operatőr és rendező arról az időszakról, amikor a tengerentúlon kezdett filmeket készíteni. A Moveast tegnap délutáni közönségtalálkozóján levetített portréfilmből kiderül: pályája elején például egy pohár vízzel a kezében járkált, vigyázva arra, hogy egy csepp se lötykölődjön ki, hogy megtanulja a kézi kamerát úgy fogni, hogy ne remegjen be a kép.
A Szabadíts meg a gonosztól című, 1978-as filmet például egyetlen optikával és minimális világítással forgatták le. A technikai szegénység miatt számos apró trükköt kellett bevetnie az Illés György-tanítványnak. A nyolcvanas évek végén egy picit ráuntam a magyar filmre – vallja – emellett kitárult a világ, amikor koprodukciókon keresztül külföldi munkákat kaptam. Egyben nagy pofonokat is. Rá kellett döbbennem, senki nem kíváncsi arra, hogyan képzelek el egy beállítást, mennyi időre van szükségem ahhoz, hogy rendesen bevilágítsam a teret. Egészen másfajta elvárásoknak kellett megfelelnem, előlről kellett kezdenem az egészet.
A színészeknek egészen másfajta státuszuk volt, mint Magyarországon. Meg kellett tanulnom, hogy a hierarchiában az első, a második és a harmadik is a színész, a rendező, az operatőr és a stáb más tagjai csak utánuk következnek a ranglétrán. Megértettem, hogy az operatőr és a színész viszonya hasonló az orvos és páciense közötti kapcsolathoz. Egy filmben a színész saját bőrét viszi vásárra, az ő karrierje törhet ketté, vagy szárnyalhat a magasba, attól függően, hogyan néz ki a vásznon.
Másrészt meg kellett tanulnom gyorsan dolgozni – sorolja a változásokat Ragályi – Három verziót dolgoztam ki: az alapoknál kezdtem, hogyra rámmordul a rendező, hogy forgatnának, mégis fényben álljon a szereplő. A B verzió esetében szebb fényeket kapott a színész, ha valami csoda folytán a C verzió is belefért az időbe, a díszlet részleteit is kiemelhettem, be tudtam fejezni a munkát. Ragályi Elemér hozzáteszi: sokszor még a kamerát is ki akarták venni a kezéből, amit egyetlen embernek engedett: a fiának, Ragályi Marcinak.
A külföldi technikai arzenál is csábítónak bizonyult, de később, mint egy kisfiú, aki kijátszotta magát a távirányítós autójával, rájött, hogy a régi, megszokott, fából készült gyermekjáték is ugyanolyan szórakoztató. A digitális világban minden korrigálható az utómunkálatok során, ami azért egy kicsit borzasztó, hogy ez hajlamos lustává tenni az operatőröket. A kompozíció azonban szinte változatlanul maradt az évek során: Amikor nagy ritkán megnézem egy-egy 35 évvel ezelőtt készített filmem, azt gondolom, szinte mindegyiket másképp világítanám be, de majdnem mindig ugyanoda tenném le a kameraállványt.
Természetesen a büdzsé méretét illetően is hatalmas különbségekre döbbent rá: Amikor az első amerikai filmben dolgoztam és leadtam a költség-számításokat, a gyártásvezető behívott az irodájába, becsukta mögöttem az ajtót, majd suttogva közölte: ha ilyen alacsony költségvetéssel dolgozom, azt fogják hinni, hogy nem vagyok komoly ember. Amikor megdupláztam az összeget, megismétlődött a jelent, de akkor már sokallta a pénzt. Hiszen tudta, annak az összegnek a feléből is ki lehet hozni jó eredményt, tudatta a Moveast Sajtóiroda.
