ZETApress

Müller Péter, a legnépszerűbb kortárs ezoterikus-spirituális író Magyarországon,1936-ban született. Foglalkozása szerint dramaturg és író, 1955-től a Madách Színháznál tevékenykedik.

Két gyermeke és nyolc unokája van. Feleségével 1956-ban ismerték meg egymást és ennek a szerelemnek a nyitánya volt az író halál-közeli élménye. Erről több művében is írt már, s feleségével a mai napig együtt élnek.

Könyvei minden kétséget kizáróan az utóbbi évek legsikeresebb ezoterikus kötetei, ezt jelzi a több százezer eladott példány. Spirituális művei mellett drámaíró tevékenysége is meghatározó. Összegyűjtött munkái A lélek színpada címmel jelent meg 2005-ben, két kötetben. Színdarabjaiban is meghatározó szál a szereplők erős szellemi-lelki vívódása, és az emberi lét kérdéseinek gyötrelme. Fontos drámái közé tartozik a Márta, a Dávid király, a Lugosi, és a Vihar kapujában, zenés művei közül pedig a Búcsúelőadást, a Szomorú vasárnapot, a Mária Evangéliumát és a Zöld Henriket érdemes kiemelni.

Az emberiség lelkiségével foglalkozó és ehhez kapcsolódó kérdésekkel a következő művei foglalkoznak: Kígyó és kereszt: Lomb és gyökér, Boldogság: Benső mosoly? Jóskönyv, Titkos tanítások: Szeretet könyv Örömkönyv, Gondviselés. Munkásságáért megkapta az Onasszisz- és József Attila-díjat és a Magyar Köztársaság Tiszti Keresztjének arany fokozatát. ? Mi a könyveid sikerének a titka? ? kérdezte tőle Szarvas István az Alexandra Kiadó Károly körúti könyvesboltjában.

Ezt pontosan épp úgy nem lehet tudni, mint ahogy az ember azt se tudhatja, mitől lesz szerelmes, vagy mitől szeretik, vagy ő miért szeret valakit. A siker lényege az egy a szereteten múlik, az egy olyanfajta kölcsönösség, ami ugyan ritka. Ugyanúgy kell találkozni egy írónak és egy olvasónak, vagy egy drámaírónak és egy nézőnek egymással, mint ahogy az életben a szerelemmel találkozunk. Énnekem ismerni kell, a lelki rokonságban kell lenni azokkal, akiknek beszélek, és őnekik érezniük kell, hogy itt a rokonuk szól, aki sok mindent megtapasztalt.

A siker titka mindig az együttrezgés, egy olyan harmónia, ami ugyan ritkán jön össze írónak és olvasónak, ám ez egy sajátos valami. Van, amikor egy író nem tudja megélni a sikerét, mert a művei csak később, sok évtized múlva válnak azzá. Énnekem egy olyan kegyelmi állapotban van részem, hogy öregkoromra megéltem ezt, hogy szeretnek az olvasók, nagyon sokan dedikáltatják főleg idén a könyveiket a csecsemőknek, sőt még a magzatnak is az anyaméhben, ami egészen megrendítő és csodálatos élmény, de egész pontosan a kérdésedre nem tudok felelni, mert az nem a racionalitás szintjén helyezkedik el.

Sokat gondolkoztam azon, és arra lennék kíváncsi, hogy most, hogy egyszer hallgattalak a drámaíró kurzuson, hogy azzal az isteni adottsággal vagy megáldva, hogy te, ahogy beszélsz, úgy írsz. Én sokkal könnyebben tudok beszélni, hogyha leírok és próbálom azt, amit szóban elmondtam, akkor görcsös leszek. Sokkal nehezebben, és nem azt írom le, amit szóban elmondtam, most viszont, ahogy hallgattalak téged, teljes mértékben a könyveidnek a stílusa jelent meg. Ez is hozzájárulhat a sikerhez, hogy közérthetően, egyszerűen?

Nézd, ezt sem mondhatnám, itt van ez a négy előadásom és ennek az elején van egy hosszú tanulmány, hogy mi a különbség az élő és a leírt szavak között, mi a különbség a kimondott szó és a leírt szó között, ez egészen más dimenzió. Vannak írók, akikkel a személyes találkozás nagy csalódás, és vannak olyanok, akikkel szinte nem is sejti az ember, hogy mi minden van benne, olyan erős a személyiség sugárzása. Mondok egy példát! Petőfi Sándor például egy mágikus személyiség volt és a lényében hordozta, aki találkozott vele. Tudták, hogy ez egy ilyen lánglelkű költő, olyan volt, mint a versei, persze ő színésznek is készült.

De mondjuk Arany János az egészen biztosan csalódást okozott volna. A Toldi írója pici, törékeny, visszahúzódó, kis hallgatag emberke volt, ő írta meg a Toldit. Az ember azt várná, hogy akkor ez nincs ott mögötte, mi ismerjük és tudjuk, hogy milyen, tudjuk, hogy a Weöres Sándor milyen, mert ismertük, de egész más az ő kis furcsa éneklő, mekegő kis fura kis lénye, egész más, mint a költészetének a szerepjátszó csodálatos mágiája. Nem volt mágikus személyiség, de az írása igen! Ez nem mindig jön össze. Az irodalom nagyon sok, rengetegszer okoznak csalódást az írók, hogy nincsenek ott a személyiségük, nem tart ott, ahol a leírt szavak, és van, amikor ez összejön.

Két borzasztó egyszerű történetet kiragadnék a könyveidből, amit a szívembe zártam és nem tudom elfelejteni, de az egyszerűsége megcsapott. Az egyik elcsúszó kislány a fürdőszobában, akinek édesanyja elkezd nevetni és akkor utána a gyerek is nevet. A másik, ami nekem borzasztóan tetszik, amikor a cirkuszba elmentél az unokáddal, a gyerek olyan okosat mondott, hogy egy felnőtt embernek is dicséretére válna. És millió ember egy ilyen elcsúszáson, egy ilyen mondáson túlmegy, te pedig be tudtad tenni két ilyen sikeres könyvbe.

Hát először a mesterség, a mesterség az azt jelenti, az ember figyel, nekem nem ugyanazt jelenti, a másiknak elcsúszik a füle mellett, nekem nem, mert én belelátok egy történetbe, én belelátok egy emberbe és hát egy csomó mindent megszólaltat bennem. Ez a Varázskő ez tipikusan azt szimbolizálja, hogy minden kis kövecske lehet egy varázskő, hogyha a titkát az ember megfejti.

Igen. Egy másik történet, amit szintén egy könyvedben olvastam. Ez édesanyának a beszélgetése ezzel a vad orosz tiszttel. Ami tényleg csodálatos. Gondolod, hogy azért bizonyára a génekben ebből a szikrából van.

Igen van, van! Főleg, amikor fiatalabb voltam, akkor rendelkeztem azzal a képességgel, ami nem mindig működik, hogy hogyan lehet a démonokat megszelídíteni. Rendelkeztem vele, most már nem tudok, lehet, hogy most már gyenge vagyok hozzá, nem mernék most már vállalkozni rá.

Szintén van egy izgalmas dolog ebben a Varázskő című könyvedben, amiben azt fejtegeted, egyszerre nem lehet két nőt szeretni igaz szerelemmel. Ugyanakkor én azon is elgondolkodtam, hogyha ezt a könyvedet elolvasta a feleséged, akkor nem hiszem, hogy nagy örömöt tapasztal, mert megírod, azért volt az életed során, amikor egyszerre két nőt szerettél, vagy ez még az őskorban volt?

Ez az őskorban volt! Én nagyon sokszor tapasztaltam ilyesmit, de akkor is azt, hogyha ilyen előfordul az ember életében, és nagyon ráfigyel, akkor kiderül intenzitásbeli különbségek vannak. Nem egyforma a láng, erről én írtam egy nagyon szép filmet, sajnos itt Magyarországon nem mutatták be, ez pont erről szólt, ennek a tragédiájáról.

És mi ennek a címe?

Zöld Henrik.

Igen, ezt írod is a Varázskőben.

Egy epizódja. Nagyon szép film volt, ez egy francia?német?svájci koprodukció, remek alkotás és ennek ez volt a drámája, ebbe halt bele a hős. De abba halt bele, hogy a végén jött rá, az igazit elárulta a nem igaziért!

A másik, ami szintén az emlékezetemben van, amikor mondod, hogy valaki fekszik a kórházban és akkor mondják, hogy vigye el. Tehát, hogy már-már szereti azt az illetőt és kéri, hogy vigye el magával. Ez is egy egészen különleges kérdés.

Hát ezt hol olvastad?

Valamelyik könyvedben azt írod, hogy van, amikor a beteg azt kéri, hogy a hozzátartozóját most már nem akarja látni. Ez hogy jön?

Nézd, az egy rejtélyes állapot, amikor az ember elmenni készül. Mert amikor elmegy, ezt nem tudjuk, ez egy dimenzióváltás. Az itt maradók ezt nem értik. Ilyenkor az ember nem akkor szakad el, amikor az élet fonala eltépődik, hanem jóval előbb. Itt óriási tévedések vannak, amikor azt mondják, hogy ott kell ülni a haldokló mellett és morzsolgatni a kezét. Ennek én sose voltam a híve. El kell engedni jóval előbb, hagyni kell az embernek.

Ez megint egy csodálatos dolog, amikor készültem a veled való beszélgetésre, akkor ez nem jutott eszembe. Van nekem egy barátom, teológus végzettségű, aki ilyen család felállítással foglalkozik. És pontosan ez 100%-ig egybevág azzal, amit te mondasz, hogy nagyon sok embernek a betegsége pont abból adódik, hogy lehet, hogy egy-kétszáz évvel ezelőtt, vagy 50 éve, vagy a közelmúltban volt egy olyan hozzátartozója, aki elment és nem tudott tőle elbúcsúzni. És attól, hogyha ebben a család felállításban elköszön és kéri, hogy engedje el, akkor utána az egész élete megváltozik. Ez nagyon egybevág azzal, amit most mondtál.

A Hospis-nál annak ellenére, hogy azt mondják, legyen ott és fogja a kezét, mindig mindenki akkor hal meg, amikor 2-3 napig nem jönnek végre és nem húzzák vissza a lelkénél Igen, csak az elbúcsúzás az azt jelenti, hogy a kijelölt szerepből tovább lép. Nekem elmondták fogva, hagyják elmenni. Ilyenkor egy anya már nem anya, egy apa már nem apa, ilyenkor túllép ezeken a szerepeken.

Nagyon érdekes dolgok ezek. Ígérem, ez most már az utolsó kérdésem. A Szomorú vasárnapról beszélgettünk Huszti Péter Kossuth-díjas színművésszel. Ő azt mondta, hogyha igazából akarod tudni, kérdezd meg a Müllert, de nekem azt mondta, ez feltétlenül a szeretetről szól. Ugyanakkor engem nagyon izgat az, hogy amikor valaki egy regényt ír, te is kifejtetted a múltkori beszélgetésünk során, hogy nem muszáj teljes mértékben úgy megírni, ahogy valóban történt, ez számomra egy kicsit furcsa, és a másik furcsaság, hogy nagyon kevés szereplőt szerepeltetsz ebben a könyvben, ugyanakkor hallom, hogy egyes színházakban pontosan annyi szereplő van, amennyire én is gondoltam.

Nem, hát ennyi a szereplő, mert háromszemélyes a darab.

Valaki azt mondta, hogy Szabadkán hét szereplővel csinálják.

Most lesz majd, azt hiszem Komáromban. Nem, ez egy 3 személyes darab. Pont arról szól, hogy egy ember olyan magányosan élte le az életét, egy világhírű ember, hogy igazából csak egy barátja volt és egy felesége, slussz! És ezek játsszák el az egész életét. Itt a hős magányosságához hozzátartozik, az, hogy amikor újra játssza az életét, akkor abba csak azok vesznek részt, akik nagyon közel voltak hozzá és ez egyben a tragédiáját kiemeli, hogy kevesen voltak közel hozzá, függetlenül attól, hogy mindenki szerette, látszólag az egész ország, de azért nem volt senkije.

De ez a szeretetről szól!

A szeretetről, igen, abszolút a szeretetről szól. Minden darabom a szeretetről szól. Sőt! Meg vagyok győződve, hogy nincs olyan igazi irodalmi mű, aminek a mélyén ne a szeretet kérdése lenne. Ez annyira alapvető és én most a szeretetet nemcsak érzelmi alapon értem. Annyira alapvető, hogy minden műnek, sőt magának a műalkotásnak is lényegében ez a titka!