ZETApress

hírportál

Dióhéjban Magyarország versenyképessége

Az Ernst & Young Európa vonzerejéről készített felmérése két fő adatforrást használt föl: a régióban megvalósult befektetési projektek és terjeszkedési tevékenység adatbázisát (Ernst & Young által 1997-ben létrehozott European Investment Monitor (EIM)), valamint a nemzetközi vállalati vezetők meglátásainak és várakozásainak elemzését. A felmérés vezetőkhöz kapcsolódó részét a CSA, egy független nemzetközi piackutató cég által 2006. márciusában és áprilisában, 1019 nemzetközi döntéshozó bevonásával készített telefonos interjú alapján készítettek.

A mintavételkor fontos szempont volt, hogy a megkérdezett cégek összetétele megfeleljen az EIM által 1997 óta meghatározott európai befektetői profilnak. A minta 50 százalékát európai vállalkozások, 38 százalékát észak-amerikai vállalatok, míg 12 százalékát ázsiai cégek adták. A minta reprezentatív jellegének biztosítása érdekében a kiválasztott vállalkozások sora a kis- és középvállalkozásoktól a multinacionális cégekig terjedt, amelyek az alábbi öt kulcsfontosságú gazdasági szektorban tevékenykednek: ipar, gépjárműipar, energiaipar (40%), vállalkozásoknak és lakosságnak nyújtott szolgáltatások (17%), távközlési és informatikai vállalkozások (9%), fogyasztási javak (25%) ingatlan és építőipar (9%).

Az ICEG Európai Központja vizsgálódott

Az egyes országokat versenyképességük alakulása alapján több kutatóintézet is rangsorolja. A két legismertebb versenyképességi ranglistát egyaránt Svájcban készítik: a genfi World Economic Forum (WEF) és a lausanne-i Institute for Management Developoment (IMD) is évenként publikálja legfrissebb eredményeit. A WEF rangsora elsősorban azokat az tényezőket vizsgálja, amelyek a hosszútávú gazdasági növekedést határozzák meg, s ezen tényezők alapján rangsorolja az országokat. Az IMD vizsgálatában is szerephez jutnak ezek a tényezők, de a hosszútávú növekedés helyett inkább befektetési szempontok alapján állítják rangsorba az egyes gazdaságokat. Ennyiben ez az utóbbi rangsor szemléletében közelebb áll az Ernst&Young jelenleg publikált ?attraktivitási? felméréséhez.

Mind a WEF, mind az IMD legutóbbi versenyképességi rangsorában (előbbi még 2005-ben, utóbbi már 2006-ban látott napvilágot) Magyarország pozíciója legfőbb régiós versenytársaival (Csehország és Lengyelország) szemben romlott. Előbbi esetében Magyarország helyezése globálisan ugyan nem változott, azonban mind Csehország, mind Lengyelország javított pozícióján. Az IMD listáján Magyarország abszolút értelemben is visszacsúszott.

A versenyképesség nem egyértelműen definiált fogalom, lényegében minden koncepciója mögött meghúzódik egyfajta viszonylagosság, összevetés. A nemzetközi versenyképességi vizsgálatokhoz elsősorban az országok különböző reáleffektív árfolyamindexe, valamint piaci részesedésének alakulása szerinti vizsgálata adja az alapot. Ezek a gazdaságok ár- és költségalapú versenyképességéről szolgáltatnak elsődlegesen információt.

Jól állunk az országok rangsorában

A reáleffektív árfolyamindexek alakulása alapján Magyarország versenyképességi helyezésének romlása Cseh- és Lengyelországgal szemben meglepőnek mondható, ugyanis az utóbbi négy negyedév folyamán reálértelemben a forint mind fogyasztói árindex-, mind fajlagos munkaköltség alapon leértékelődött (előbbi alapján 4,3 utóbbi alapján 3,2 százalékkal). Ezzel szemben a cseh korona (fogyasztói árindex alapon 4,4, fajlagos munkaköltség alapon 2,9 százalékkal) és a lengyel zloty (ugyanebben a sorrendben 3,0 illetve 5,8 százalékkal) felértékelődött, vagyis Magyarország versenyképessége az utóbbi két országgal szemben ezen mutatók alapján javult.

A piaci részesedést mindhárom ország legnagyobb kereskedelmi partnerének, Németországnak az importja alapján vizsgálva ugyancsak az mondható el, hogy (legalábbis 2005 végéig) Magyarország versenyképessége a másik két országéhoz képest nem romlott. Bár a magyar import részesedése a német összimporton belül stagnált az elmúlt két évben, addig Cseh- és Lengyelországé kifejezetten csökkenő volt.

A tradicionális nemzetközi versenyképességi mutatók alapján tehát Magyarország regionális pozícióromlása nem igazolható. A versenyképességnek vannak azonban olyan vetületei, amelyeket a standard elemzésekben ritkán alkalmaznak, holott azok jelentősége nem egy esetben meg is haladhatja az előbb említett mutatókét. Az ár- és költségalapú versenyképesség mellett ezekkel legalább megegyező fontossággal bírnak a technológiai versenyképesség mutatói. Ezek egy adott gazdaság innovatív kapacitását, az országban előállított termékek (és szolgáltatások) minőségfejlesztési lehetőségeit, az új technológiák befogadására való képességét írják körül.

A technológiai versenyképesség alapvető indikátorai a kutatásra és fejlesztésre fordított kiadások különféle mutatószámai, aggregált szinten azok GDP-arányos hányada. A 2003-ig rendelkezésre álló adatok alapján Magyarország az utóbbi időkben GDP-je nagyjából 1 százalékának megfelelő összeget költ K+F-re, amivel megelőzi ugyan Lengyelországot (kb. 0,6 százalék), elmarad azonban Csehországtól (1,3 százalék fölött). Ez a hányad önmagában is alacsony, külön hátrány azonban versenyképességi szempontból, hogy ezt a mennyiséget sem az üzleti szektor, hanem legnagyobb részben a kormányzat ilyen irányú tevékenysége adja. Míg Csehországban az éves K+F kiadások 70 százaléka az üzleti szektorban keletkezik, addig Magyarországon valamivel kevesebb, mint 30 százaléka.

Megelőztük az íreket is

A szabadalmaztatott termékek száma alapján Magyarország nem áll rosszul régiós összehasonlításban, azonban a bejelentett szabadalmak és a jogi oltalom alá helyezett magyar fejlesztésű termékek és eljárások száma az utóbbi időben csökkenő (igaz, Cseh- és Lengyelországban is). További aspektusa a versenyképesség megítélésének az ún. strukturális versenyképesség, amely nagy vonalakban egy gazdaság humán erőforrásokkal való ellátottságát és az üzleti környezet elemeit (makrogazdasági stabilitás, kormányzat, szabályozási és intézményi vonatkozások) öleli fel.

A megfelelő minőségű humán erőforrással való ellátottság egyik mérőszáma a felsőfokú oktatásban részesülők száma a népesség egészére vetítve. Ezen mutató alapján Magyarország Lengyelország mögé szorul, de megelőzi Csehországot. Komoly problémát jelent azonban, hogy a nemzetközi versenyképesség javításának és fenntartásának szempontjából legfontosabb szakokon (gazdasági, műszaki, információ-technológiai) tanulók aránya Magyarország esetében a legalacsonyabb, vagyis a felsőoktatás szerkezete versenyképességi szempontok alapján ítélve korszerűtlen. Ebben feltétlenül regionális versenytársaink mögé szorulunk.

Ami az üzleti környezet alakulását illeti: a makrogazdasági stabilitás szempontjából kritikus a fiskális politika túlzott lazasága, amely veszélyezteti az amúgy jó konjunkturális folyamatokkal jellemezhető reálgazdaságot. A kormányzati szektor túlsúlyos; a költségvetési bevételek a GDP arányában messze meghaladják a hozzánk hasonló fejlettségű gazdaságokban megfigyelhetőt. Igaz ez a költségvetési kiadásokra is, amelyek szerkezetükben is torznak mondhatók a hasonló jövedelmi viszonyokkal rendelkező országokéhoz képest.

A szabályozási és intézményi környezet tekintetében a versenyszabályozás gyengesége, valamint a lassú, bürökratikus ügyintézés az, amelyek tekintetében az utóbbi időszakban hátrányba kerültünk regionális versenytársainkkal szemben. Ezek ugyan nehezebben kvantifikálható tényezők, de a vállalatvezetők befektetési döntéseiben nagyon magas súllyal kerülnek figyelembe vételre.

Összességében az a kép rajzolódik ki, hogy a tradicionális versenyképességi mutatók tekintetében Magyarország regionálisan továbbra is kedvező helyzetben van. A nemzetközi versenyképességi rangsorokban való pozícióvesztését tehát elsősorban a versenyképesség technológiai és strukturális elemeiben kell keresni, amelyek javításához komoly reformlépésekre lesz (mindenekelőtt a kormányzat és a fiskálispolitika oldaláról) szükség.

Melléklet: Oszlay András tudományos munkatárs prezentációja

Szóljon hozzá!