ZETApress

A kaliforniai Los Angelesben élő Berend Tibor Iván (1930.02.11-) akadémikussal Szarvas István online formában készített interjút. Augusztus 15-én pénteken 10 órakor küldte el kérdéseit és 19 órára a válaszok is megérkeztek.

– Gyermekkorából mely élmény vagy személy indította el a tudományos pálya felé?

B.I: Családi környezetem, édesapám sokirányú érdeklődése és nagy könyvtára volt az ideális háttér, de 11 éves koromtól 18 éves koromig középiskolai történelemtanárom, Pach Zsigmond Pál egyetemi-előadás színvonalú órái, szemináriuma, majd egyetemi tanszéke – ahol másodéves egyetemistaként már fizetett alkalmazott voltam és az elsőéveseknek szemináriumokat vezettem – úgyszólván magától értetődően vezetett, sodort a tudományos pályára. És ebben a folyamatban nagy szerepet játszott egyetemi évfolyamtársam, legközelebbi barátom, a nagy tehetségű és igen korán elhunyt Ránki György (1930.08.04-1988.02.19.) is, akivel egymást erősítve közösen kezdtük meg a kutatómunkát, jártuk a levéltárakat és együtt írtuk meg első tanulmányainkat már másodéves egyetemistaként és osztottuk meg első, 30 évesen elnyert Kossuth-díjunkat 1961-ben.

– Mit tart a legnagyobb eredményének a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektoraként?

B.I: Amikor rektori kinevezésemet megkaptam, én már jól ismertem az amerikai egyetemi rendszert, voltam előtte Ford-ösztöndíjas a Columbia Egyetemen és vendégprofesszor a Kaliforniai Egyetemen. Láttam, hogy mik a nagy előnyei egy ilyen rendszernek. Az államszocializmus bezárkózó rossz évei után közreműködhettem egy nyitásban a világra a tananyag korszerűsítésében és a szellemiség megváltoztatásában. Ráadásul fiatal voltam és természetes kapcsolatokat tartottam diákokkal, előadásokat tartottam a kollégiumokban és igyekeztem közreműködni problémáik megoldásában. Ez segített egy újszerű tanár-diák kapcsolat és szellemiség létrehozásában. Nem egy akkori diákom ma is jó barátom. Ezek igazán jó emlékeim.

– Az MTA elnökeként mely döntéseire a legbüszkébb ma is?

B.I: Talán két területet emelnék ki. Az első az Akadémia szerepe és közreműködése volt az ország előtt álló feladatok megoldásában. Nem vonultunk vissza egy elefántcsonttoronyba, hanem részesei igyekeztünk lenni a napi küzdelmeknek. Mintegy kormányzati tanácsadói szerepet vállaltunk. A másik, amire igen szívesen emlékszem vissza, az Akadémia múltbeli hibáinak korrigálási törekvése volt. Mint elnök, kezdeményezhettem a sztálinizmus rossz éveiben kizárt akadémiai tagok rehabilitálását.

– Mi volt a legnagyobb kihívás, amikor Amerikában kezdett tanítani?

B.I: Hadd kezdjem azzal, hogy akkor már 60 éves voltam s ez nem a legideálisabb kor egy ekkora újrakezdéshez. Az sem mellékes, hogy nem anyanyelvemen tanítottam, hanem angolul. Végül egy merőben új egyetemi rendszerben, más tanár-diák kapcsolatvilágban indult a munkám. A diákok tudása, ismereti háttere is különbözött. Nagy újrakezdés volt ez.

– Hogyan különbözik az amerikai és a magyar egyetemi oktatás légköre?

B.I: A mai magyar egyetemi légkört nem ismerem, de az én ifjúkoromban, egyetemistaként és kezdő tanári pályám idején még sok régi megkövesedett fal választotta el a tanárokat és diákokat, ami Amerikára nem volt jellemző.

– Van-e olyan szemlélet vagy módszer, amit Amerikából áthozna a magyar felsőoktatásba?

B.I: Mivel egyharmad évszázada nem dolgozom magyar egyetemen, erre a kérdésre nem mernék válaszolni, mert lehet, hogy nyitott kapukat döngetnék.

– Pályája során mely kutatásai hozták a legnagyobb szakmai elismerést?

B.I: A modern-kori Közép- és Kelet-Európa gazdaságtörténetét segítettem beemelni az európai történelembe. Ez a régió sajnálatos módon mintha kívül maradt volna az európai kontinensen, mintha nem is Európa része lett volna. Sok könyvemet fordították le idegen nyelvekre, de a XX. századi európai (nemcsak keleteurópai) gazdaság történetéről szóló könyvemet 16 idegen nyelvre fordították le, az európaiakon kívül ázsiai nyelvekre, illetve délamerikai kiadóknál is.

– Mi volt a titka annak, hogy 85 éves koráig aktívan tanított?

B.I: Az egyik titok az amerikai egyetemi rendszernek az a vonása, hogy nincs kötelező nyugdíjba vonulási korhatár. A másik, hogy szerencsémre jó egészségben voltam, s mivel 60 évesen kezdtem itt tanítani, dolgoztam, ameddig ez jól ment és nekem is jólesett. S ebből 25 itteni tanítási év kerekedett ki a 41 évnyi magyarországi tanítás után.

– Melyik országban érezte inkább otthon magát, és miért?

B.I: Magyarországon életem első 15 évének rettenetes megpróbáltatásai után és ellenére (1944-ben a dachaui koncentrációs táborba kerültem, ahonnan az amerikai csapatok szabadítottak ki 1945 áprilisában) természetesen otthon voltam, míg a rendszerváltást – aminek aktív részese voltam – követően nem éreztette velem az új kormányzat, hogy nem tartozom oda, s nem zúdított a nyakamba pereket. Amerikában szerencsémre nagyszerű tanszéki-egyetemi közösségbe kerültem. Nekem Amerika a UCLA Történelmi Tanszéke volt, ahol otthon voltam.

– Ha egy mondatban kellene üzenetet hagynia a fiatal tudósoknak, mi lenne az?

B.I: Járjátok a világot, vigyetek minél többet belőle haza, ne engedjétek alávetni magatokat a kormányoknak! A nacionalista Európai Unió-ellenességnek. A szorgalom és akaraterő keresztül visz a nehézségeken. Winston Churchillel szólva: A siker nem végleges és a balsiker sem fatális. A folytatáshoz szükséges bátorság az, ami számít!