A mesemondó harangfotói
Berecz András mesemondó: Harangok évgyűrűi című kiállítása holnaptól augusztus 30-án szombatig látható a Műcsarnokban. A 11 órai sajtóbejáráson Katona Lucia fényképezett.
A 18 órai megnyitón Szegő György DLA, a Műcsarnok művészeti igazgatója, az MMA levelező tagja mond ma bevezetőt. A kiállítást Gálhidy Péter Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész, az MMA levelező tagja nyitja meg. A tárlat első kísérőprogramja július 11-én szombaton 16 órakor Szegő György nyitó tárlatvezetése lesz.
Berecz Andrásnak itt a Műcsarnokban látható – magyarországi harangokat képekben megszólaltató fotóesszéje mögött elvitathatatlan hitbéli motivációja, néprajztudományi, antropológiai tudása. Ezen túl Berecz Andrást a Teremtő esztétikai érzékkel és lenyűgöző előadóművészi talentummal is megáldotta. A széles közönség számára meglepetés lehet, hogy kreativitása kiterjed a fotózásra is. Most látható munkáit a kortárs fotóművészet részeként ajánlom figyelmükbe. Tudtommal eddig nem tettek kísérletet a fotográfus képeinek, alkotói látásmódjának multidiszciplináris kibontására – tárlatunk efelé tájékozódik.
A fotó-dokumentációk is segítői a klasszikus néprajztudománynak – de Berecz András fotói nem ide tartoznak, többet adnak. Berecz fotótárlatának központi műve a harangbelső-fotókkal megszemélyesített Utolsó vacsora – egészen egyedi fotó-installáció. Apostolportréival, az Újtestamentum személyiségeit vizualizálják a harangnyelv működtetésének sok évszázadon át alakult nyomaival, igen sokarcú – hol felfénylő/hol tompa – barázdáival, kopáslenyomataival. A szentek (bálvány)imádásával szemben a középkorban kulcsszerepet kaptak az emberarcú apostolok. Dávid Katalin írta: A hit és életmód két dolgot jelentett, de az életvitelt, a napi magatartást a hit tanítása táplálta. Ezt az apostolok minden fennmaradt levele bizonyítja, és ha valaki ezeket e szempontból végig-vizsgálja, az alakuló keresztény társadalmat meghatározó legelső princípiumokat tapinthatja ki – és a szeretetre gondol. (Dávid Katalin: Kereszténység és kultúra. Szent István Társulat, Budapest. MMVI) A török utáni magyarországi népesség java a bibliai idők szegénységében élt – a gazdag világtól elzárva – és továbbra is képes volt a hitben fogant szeretetre. Hipotézisem szerint: ezt láttatják a Berecz harang-apostolok arcai. Hozzáteszem: a szeretetnek a népi kultúra szokásai, a népművészetek műfajai teremtettek páratlanul gazdag kifejezési formákat.
Kortársművészeti olvasatomat folytatva: Berecz apostolai, a harangnyelv hosszú munkájának ecsetnyomaival festett portré-fotók. A kopások informel műként hatnak. Mert András fotói kompozíciók is és intuitív kutatásokon alapuló felfedezések is. A templom és muzsikája felemel, a harang pedig jelképesen a legfelső templom. Hangjai – csigalépcsőket, lélekvesztő létrákat használó nehéz megközelítésük mentén – képes túlszállni templomok terén. A harangozás belakja a környék táj-templomát – az ott élők és meghalok világát. Harangozó! láttán, a népi tudás nyomán plasztikai vízióm: a harang formája, íve megidézi az anyaméh formáját. A születő gyerek felsírása az addig néma harang hívó-szava. majd búcsúé is. Bródy Sándort idézem: a halál Isten első csókja. Hasonló szakrális méltósággal beszél Berecz fotókiállításának vizuális nyelve. Berecz megtalálta a harangokba rejtett időt, de ihletett látomássá is formálta azt – mondta el a délelőtti sajtóbejáráson Szegő György, a kiállítás kurátora.
