ZETApress

hírportál

Faggattuk a régi-új elnököt

A Magyar Szabadidősport Szövetség május 21-én megtartott tisztújító közgyűlésén ? a várakozásoknak megfelelően egyhangúlag ?, ismét Horváth András, korábbi elnököt választották a szövetség élére. ? Másfeledik ciklusát kezdi az ország legnagyobb szabadidősporttal foglalkozó köztestülete élén, miközben a szövetség tavaly 20 esztendős jubileumát is megülte. Volt-e már mód értékelni az elvégzett munkát? ? kérdezte Teimer Gábor.

Az elmúlt 20 év nem volt könnyű időszak, de ezen a területen gondtalan esztendőkről beszélni az azt megelőző 10-15 évben sem lehetett. Én úgy értékelem, hogy sikerült megőrizni a szabadidősport legfontosabb értékeit és hagyományait, nem éppen nekünk kedvező társadalmi környezetben. Aktivistáink többsége a mai napig a klasszikus értelemben vett társadalmi munkaként végzi szervező tevékenységét, ami önmagában is hihetetlen dolog, hiszen az eltelt időszak során maga a fogalom vált ismeretlenné az élet más területein.

Nem nekünk kedveztek a megváltozott szabadidő-eltöltési szokások sem: koromnál fogva emlékszem arra az időre az 1980-as évekből, amikor a magyar lakosság helytelen szabadidős szokásairól értekeztünk, pedig akkor még az emberek 10-15 százaléka sportolt. Ma ez a szám 9 százalék, ám az igazi probléma, hogy ezen belül a 16-18 év közöttiek körében egészen minősíthetetlenül esett vissza a rendszeres mozgást végzők és egészségesen élők aránya! Ez katasztrófa, ám azt kell mondanom, hogy egyben az eredményeinket is tükrözi, mert az is kész csoda, hogy ennyi ember legalább még mindig sportol!

A legkomolyabb eredményünk mindemellett az, hogy a magyar szabadidősportban a rendszerváltás valóban az első percekben bekövetkezett! Más lehetőségünk egész egyszerűen nem volt, hiszen nap, nap után azzal kellet szembesülnünk, hogy a fokozatosan csökkenő állami támogatásra nem támaszkodhatunk, ráadásul a többi civil szervezet ? amelynek a sport szó hallatán azonnal a Fradi jutott eszébe ? igyekezett minket kiszorítani a megpályázható programokból is.

Szponzorokat kerestünk, s úgy gondolom, egy sem kormányzati, sem piacorientált területen tevékenykedő szervezetnek nem kell szégyenkeznie, ha támogatói között tudja a Coca-Colát, az IBM-et, a McDonald?s-ot, a Schollt, s akkor az egyéb kisebb-nagyobb, ám legalább ennyire fontos szponzorainkról még említést sem tettem. Meg kellett tanulnunk az uniós szabványok szerint pályázni, elszámolni, ami kőkemény munkát jelentett, miközben gondoskodnunk kellett a rendezvényeinkről is.

Elemezték a visszaesés okait, a legfontosabb problémákat?

Rengeteg tényezőt meg kell vizsgálnunk a helyes következtetés érdekében. Egyfelől, a versenysport számára fenntartott önkormányzati létesítményekbe szabadidős céllal egyre nehezebb bejutni. Nálunk nem honosodott meg a finn felfogás, amely önkormányzati vagyonként kezeli az önkormányzati beruházásként létrejött sportcélú létesítményeket, egészen az iskolai tornatermekig. Így ha egy finn sportszervező rendezvényt akar szervezni, akkor időben bemegy a helyhatósághoz, leadja az igényeit, s cserébe megkapja a legmegfelelőbb helyszínt.

A rendszerváltást követően gyakorlatilag nyom nélkül tűnt el a szabadidősport munkahelyi része. Ez elsősorban a létesítmények megszűnésének eredménye: a valamikori pályákat parkolóvá és raktárrá alakították a multik, miközben a Tungsram esete ? ahol a versenysport ugyan megszűnt, ám az amerikai tulajdonos a létesítményeket a dolgozók és családtagjaik számára fenntartotta ? egyedi kivételnek tekinthető. A közigazgatási változásokkal együtt fokozatosan leépült a megyei szintű sportstruktúra, ezért elsők között veszítettük el a megyei, megyei jogú városi szervezőinket.

Megváltozott a szabadidősporttal kapcsolatos állami gondolkodás is: míg korábban egyes-egyedül állami és önkormányzati támogatásból lehetett megvalósítani az elképzeléseinket, az évek múlásával ez egyre lehetetlenebbé vált. 2003-ban még 2,3-2,7 milliárd forint közötti összeggel számolhattunk, addig jelenleg 400-450 millió forint közötti a szakterület támogatása. Ennek hátterében egy mai napig zajló vita áll: kinek kellene finanszírozni a lakossági sportot?

Valóban: kinek?

A válasz látszólag egyszerű: a lakosságnak. Ha viszont megnézzük a számokat, amelyek szerint a hazai 9 százalékkal szemben a korábban csatlakozott uniós országok állampolgárainak 35 százaléka mozog szabadidejében, ráadásul a magyar lakosság 80-85 százalékának az átlagfizetése az uniós átlagot meg sem közelíti, már gondolkodóba eshetünk. Ha ugyanis megmaradunk az eredeti válasznál, az újratermeli az egészségtelen életmódot. Amíg sok helyen a két szülő csak az alapdolgok biztosítására tud koncentrálni, addig a szabadidősport húszadlagos kérdést jelent.

S mindez nem csak anyagi, messzebb vezető, szemléletbeli kérdés. Rosszabb napjaimban az oktatási rendszert is kárhoztatni szoktam: egy év alatt sikerül elérnünk, hogy a korábban kicsattanó életörömmel teli, a nap 24 órájában rohangáló óvodások az első általános iskolai év végére nem akarnak mozogni. Fogalmam sincs, mivel érik el ezt a pedagógusok, de nyilvánvalóan erről is beszélni kell.

Az elmúlt években folyamatosan keresték a sport államigazgatáson belüli helyét is. Ha már szemléletformálást említett, ez alapvetően nem oktatási feladat lenne?

Az is. Meggyőződésem, hogy egységes egészként kell kezelni a sportot, s nem szabad elszakítani a szabadidősportot a versenysporttól, mert a diáksportnak, a szabadidős és versenysportnak komoly, kitapintható összefüggései léteznek. Persze nem egészen úgy, ahogyan azt sok szakági szövetség elképzeli: első a versenysport, amelynek elsősorban szurkolókra van szüksége, tehát erre fogékony embereket kell nevelnünk. Ennek következtében a médiában sem látják az emberek az egészséges életmód előnyeit, mert ? ahogy egy médiaszakértő egyszer nekem elmondta ? tudomásul kellene vennünk, hogy a szabadidősport nem érdekli sem az írott, sem az internetes sportlapok olvasóit.

Ez persze önmagában nagy valószínűséggel túlzás, bár a Nemzeti Sportban egy Fradi? Újpest meccs 3727 szurkolója mindig előnyt élvez, teszem azt, a Balaton-átúszás 10 ezer starthoz állójával szemben. Pláne, ha balhé van! Ezzel szemben a mi rendezvényünk legfeljebb egy fotót és alatta 10 sort kap. Ebből persze nem azt a következtetést szűrtük le, hogy nekünk is cirkuszt kell csinálnunk, hanem azt, hogy még nem találtuk meg a megfelelő kulcsot ehhez a zárhoz.

Nem arról van szó, hogy túlzottan eredmény-centrikus ország vagyunk, emiatt hiányzik a lehetősége, hogy a kevésbé tehetségesek, kevésbé tehetősek, vagy a sportot önmaga miatt szeretők egyszerűen csak jól érezhessék magukat a kedvenc sportágukban?

Ez a felfogás járult hozzá nagymértékben a jelenlegi állapot kialakulásához. Fontos a siker, ám ha nincs szemléletformálás, ha a gyerekek nem látják a mozgásra nevelő gondolkodásmód példáit, akkor soha nem is tudjuk utolérni magunkat. Mert igaz, hogy az olimpiai sikerek hozzák a gyerekeket a sportba, de azt a felmérést még soha nem végezték el, ami véleményem szerint érdekes eredményt hozna. Senki nem vizsgálta ugyanis még, hogy akiből klasszis lett, azt a családja milyen indíttatással bocsátotta útjára. Mert a mondat úgy teljes, hogy a siker hozza az újoncokat, de csak a családi támogatás tartja bent őket.

De a kérdése kapcsán visszatértünk a létesítménykérdéshez is. Én a Maty-éri olimpiai központ vezetője is vagyok, s amikor 2005-ben visszakerültem, két eszköz hiányzott leginkább. Nem volt normális erőfejlesztő eszközünk ? miközben ott készült a magyar válogatott ?, s ami nekem, mint szabadidősport vezetőnek még jobban fájt, ha betévedt valaki Szegedről, hogy vízre szálljon, el kellett küldenünk, mert saját hajóink sem voltak. Ma nincs eszköz, amivel ott tartsuk az érdeklődőket, pedig elvileg a lehetősége meglenne, hogy bevigyük a szabadidősportot a létesítménybe, s a gyerek elmondhassa magáról, hogy az olimpikonok pályáján kajakozott vagy kenuzott.

Melyek a szövetség előtt álló legnagyobb feladatok?

Van egy komolyan vett, a sportstratégiában meghatározott célunk: ?csináljunk? sportoló nemzetet az országból. Ehhez a következő 10 évben duplájára kellene növelni a szabadidős sportolók számát, ami hihetetlen anyagi áldozatokat, összefogást és eltökélt állami akaratot igénylő vállalás, mind pénzügyi, mind létesítmény-fejlesztési téren. Nem utolsósorban gondot kell fordítani az emberi tényezőre is. Nem elég, ha növekszik a sportolók, az önkéntesek száma, a terület valódi megújításához biztosítani kell a tisztességesen megfizetett, szakmailag hozzáértő embereket is, akik egészen a kistérségekig hatni tudnak az emberek életvitelére. Szeretnék minél több olyan építményt, amelyeken belül az ún. életmódsportok ? úszás, futás ? szabadon űzhetők. Az erőt és a bizakodást mindehhez a fiatalok megjelenése adja. Ők már más szempontokat is engednek érvényesülni, s bár a megélhetés jelenti a fő gondjukat, mégis rengeteg időt fordítanak a területre, s előbb utóbb átveszik tőlünk a stafétát.

Szóljon hozzá!