ZETApress

Egy hirdetési magazinban egy hivatásos gépkocsivezető keresett szponzort rekordkísérletéhez 1990. tavaszán. Az Esti Hírlap gyakornokaként találtam meg a BKV Mező Imre Garázsában Dinnyés Andrást, a hirdetés megfogalmazóját. Könnyen szóba elegyedtünk, mert korábban ott voltam diszpécser, a kolléga pedig 1982-től buszsofőr volt ugyanott.

– Mi a rekordkísérlet lényege? – kérdeztem Andrást a kölcsönös üdvözlés után.

D.A: Elhatároztam, hogy száz órát vezetek egyfolytában. Igaz, ehhez egy megbízható kocsi kell. Ezért adtam fel az újsághirdetést.

– Honnan jött az ötlet a rekordkísérletre?

D.A: A garázsban ennek már hagyománya van. 1989. szeptemberében Tarr Bálint 415-ös típusú autóbusszal ötven és fél órát vezetett egyfolytában a Hungaroringen. Sajnos sikerével sok irigyet és ellenséget is szerzett a garázsban, így azóta már ki is lépett innen. Úgy gondoltam, ha neki sikerült a félszáz, miért ne próbálnám meg a dupláját?

– Jelentkezett már valaki a hirdetésedre?

D.A: Különböző ügynökök segítségével több autógyárral is próbálkoztam az elmúlt hónapokban. Dízellel szerettem volna menni, mivel abban kevesebb a hibaforrás. Végül a Fiat budapesti képviseletével sikerült megegyeznem. Tőlük kaptam a legelőnyösebb ajánlatot.

– Maga a rekordkísérlet hogyan zajlik majd?

D.A: Az a lényeg, hogy száz órán keresztül folyamatosan haladjon a kocsi. A sebesség nem számít. A lezárt pálya azért szükséges, hogy forgalmi okokból se kelljen megállni. Ehhez a legideálisabb terep a Hungaroring. A sikeres kísérlet bekerül majd a Rekordok könyvébe, ezért onnan is jönnek megfigyelők. Állandóan benn ülnek majd velem a kocsiban.

– Nem fárasztó négy napnál is tovább folyton csak ülni? Ilyenkor könnyen elgémberedhetnek az ember lábai.

D.A: Óránként öt perc egészségügyi szünet engedélyezett, de ezeket nem lehet összegyűjteni, s később egyszerre felhasználni. Ilyenkor lehet kiszállni, nyújtózkodni, s a folyó ügyeket intézni. Az orvos ekkor ellenőrzi majd a pulzusomat és a vérnyomásomat is. A száz óra során egyszer két óra pihenés is engedélyezett, amit akkor használok fel, amikor végképp elálmosodom.

– Mikor kezded a nagy megmérettetést?

D.A: Úgy beszéltük meg a Fiattal, hogy közvetlenül az augusztusi Formula-1-es futam után kéne elindulnom, így a közönség is buzdíthatna. Mivel bizonytalan a versenysorozat hazai jövője, idén mindenképp indulni szeretnék. A tavaszi BNV-re bizonyára megkapom a kocsit, amit a Hungexpon reklámozhatok, mint rekordkísérletre készülőt. Ha sikerül a feladat, az autó végleg az enyém lesz.

– Sokat kell gyakorolni a kísérlet előtt?

D.A: Első sorban az a lényeg, hogy az álmatlanságot kibírjam. Ezt kocsi nélkül is tudom gyakorolni. Jelenleg is csak napi másfél-két órát alszom. Keveset alvó fajta vagyok. Éjfél előtt sosem fekszem le, s mivel Sülysápról járok be dolgozni, minden nap fél 3-kor kelek. Nem érzem magam kialvatlannak, nem félek attól, hogy emiatt a busszal tömegkatasztrófát okozok.

– Mit szól a családod a tervhez?

D.A: A sógorom is szeretné kivenni belőle a részét. Úgy tervezzük, hogy a száz óra letelte után ő is, meg két barátom is folytatja a vezetést mindaddig, míg a százezer kilométert meg nem tesszük. Ekkor már bármikor cserélhetünk pilótát, lényeg, hogy a kocsi maradjon. Az utolsó kilométereken megint én ülök a volánhoz, s én akarom befejezni a rekordkísérletet. Az első száz óra idején nekem lesz tartalék kocsim, amit az ügyeletes szerelő műszaki hiba esetén rögvest a helyszínre hoz.

– Jó felkészülést és sok sikert kívánok! – búcsúztam el Andrástól ’90. tavaszán. Sajnos az írás nem jelenhetett meg, mert a szerkesztő reklámként értékelte. A százórás rekordról azóta sem hallottam és a józsefvárosi garázsból is rég elköltöztek az autóbuszok.