Segíts magadon!
Esetek a mentők életéből – 23
Tegnapi írásomban már utaltam az eutanáziára. Régen sem lehetett, meg ma sem lehet senkit erőszakkal életben tartani, csak nem beszélünk róla. Mai történetünk tragikus hőse is lemondott az életről, pedig orvosai minden segítséget megadtak neki negyedszázaddal ezelőtt az életben maradásához. Sajnos kevés sikerrel.
Nyolcvan éves bácsit hozott a mentő a nyolcvanas évek elején egy közeli faluból a vidéki kórház kardiológiájára. Arca elszürkült, alig kapott levegőt. Szíve percenként negyvenet dobbant. Ez kevés volt ahhoz, hogy agya kellő mennyiségű vért, s ezzel éltető oxigént kapjon. Órái meg voltak számolva.
Az osztályon külső pacemaker volt. Ez egy kicsi doboz benne elemmel, melyből elektróda áll ki. A dobozt a beteg felkarjára erősítik, az elektródát pedig az egyik vénán, általában a kulcscsont alatt futó úgynevezett subclavián át a szívbe vezetik. Az elektróda ingerlésétől aztán a szívdobogás visszaáll az élettani percenkénti 72-re. A dobozban lévő elem egy hétre elég, utána cserélni kell.
A pacemakert csak az osztály kardiológus főorvosa tudta volna felvezetni, de ő néhány napig még külföldön volt. A beteget épp ezért át sem akarták venni a mentősöktől, hanem rögvest tovább küldték volna a budai Érsebészeti Klinikára. Ott műtéttel egy belső pacemakert tudtak volna beültetni a mellkasába, melynek az elemét sem kellett volna hetente cserélni. A baj csak az volt, hogy a bácsi nem akart elmenni a fővárosba. Csak a külső eszközt fogadta el, azt is csak vidéken, lakóhelye közelében.
A segítséggel is élni kell!
A kórház nem tehetett mást, átvette a bácsit a mentősöktől, majd rohamkocsit kért. Olyan személyzetet vártak a fővárosból, aki fel tudja vezetni a kórház eszközét. Abban is bíztak, hogy a rohamkocsi orvosa rábeszéli a bácsit az életmentő műtétre, s együtt mennek Budapestre. Sajnos tévedtek.
A fővárosi mentő szakorvos bevezette a pacemakert, s a pulzusszám rögvest 72-re emelkedett. Csak egy hétre elég az elem, mondta ő is, meg a helyi doktorok is, s utána ezt már nem fogják kicserélni. Ha közben egy fiatalabb betegnek kell az eszköz, szó nélkül kihúzzák és átadják annak, próbálták győzködni, de a bácsi hajthatatlan maradt. Eleget éltem már, mondta, nekem ez az újabb egy hét is ajándék. Maradt vidéken, nem vállalta a budapesti műtétet.
Pár nap múlva az osztályvezető is megérkezett. Ő is győzködte a bácsit, de neki sem volt sikere. Közben a család, a gyerekek és az unokák naponta jártak látogatóba. Nyár volt, tanítási szünet, a szabadságolások ideje. Ráértek látogatni az apát, nagyapát. Együtt számolták a napokat. Még öt, még négy, már csak három, már csak kettő. Az utolsó nap aztán mindannyian bejöttek. Holnap lemerül az elem ?, mondták könnyeikkel küszködve.
A gyengülő elem miatt a szív egyre kevesebbet dobbant. A pulzusszám fokozatosan esett hatvanra, ötvenre, majd újra az egy héttel korábbi negyvenre. A bácsi egyre jobban szürkült, egyre lassabban lélegzett. Végül teljesen elcsendesedett, s örökre elaludt. Családja együtt sírt a kórházi személyzettel. Senki sem értette, hogy miért kellett feladni a küzdelmet.
