ZETApress

A tegnap esti ünnepségen Agárdi Szilvi átvette az Aranyharang-díjat Kárászy Szilviától a Pozsonyi úti Kárászy Szalonban. ? Stílus, elegancia, szenvedély, művészet, röviden talán így jellemeznélek, de hogyan indult ez sokszínű, nagy ívű pálya? ? kérdezte az adományozót Szarvas István a Kárászy Szalonban november 13-án, Szilvia napon.

Kétévesen már ?nyomogattam? a régi típusú rádiónk billentyűit és közöltem a szüleimmel, hogy ?én most zongorázom?. A házunkban lakott Radó Béla bácsi, aki saját gyönyörűségére gyakran játszott Bachot, Mozartot és Chopint. Be-bejártam hozzá egy kis zongora-muzsikát hallgatni. Érdeklődésem és képességeim alapján anyukám zenei általánosba íratott, ahol ? egy iskolai farsangi ünnepségen ? ?lelkes zenebohócként? is felléptem. Nagyon életvidám, sportos kislány voltam. A mozgás hihetetlenül fontos volt számomra, ragyogott a nap, ha délután az edzés várt rám. Tornáztam, vívtam, teniszeztem, úsztam, mindenféle labdajátékot szerettem.

A kiemelkedő sporteredményeim mellett, mindenki igazi ?énekesmadárként? tartott számon. Balatonszéplakon ugyanis volt egy nyaralónk, ahol a kerti zuhanyozó betonalapját kineveztem színpadnak. Ez volt az én első igazi pódiumom, ahol korabeli slágerekkel és ?több nyelven előadott? saját dalaimmal szórakoztattam a szüleimet, illetve a kerítésen túli, pihenni vágyó szomszédokat ? válaszolta Kárászy Szilvia zongoraművész a borús őszi délutánon.

? Mikor kezdődött a zongoratanulás?

K.SZ: Kilencévesen felvettek a XIII. kerületi zeneiskolába. Mert akkor még bizony ide is felvételizni kellett. Ott pedig Komjáthy Aladárné, Manyi néni, az ország egyik legjobb kezdő zongoristákkal foglalkozó zongoratanárnője kiválasztott engem. Akkoriban rengeteg japán tanár jött hozzáhospitálni, szüksége volt egy tehetséges kezdőre. Így, mondanom sem kell, korán hozzászoktam a szerepléshez, hiszen a zongoraórákon rendszeresen 5-6 ember figyelte az oktatásomat. A tanulmányaimban gyorsan haladtam. Szerettem zongorázni, de gyakorolni annál kevésbé, a száraz elméleti tárgyakról nem is beszélve? és eljött egy pont, amikor az egészet abba akartam hagyni, valamiféle dackorszak köszöntött rám?ám ekkor Manyi néni, rendkívül bölcsen, elvitt Szvjatoszlav Richter zongoraestjére. A pódiumülésen ültem, pár méterre a zseniális mestertől, megbabonázva, a hátamon futkosó libabőrrel, teljes katharzisbnan? ekkor minden megváltozott? nem volt több kérdés.

? Ekkor döntötted el, hogy komolyabban szeretnél foglalkozni a zenével?

K.SZ: Igen, talán öntudatlanul, akkor, ott, a pódiumon, a mérhetetlen alázatú és zsenialitású Richter mellett. Aztán első díjat nyertem egy ifjúsági zenei versenyen, ezt követően felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatóriumba, ahol, sajnos egy nem megfelelő tanár miatt, számomra egy igazi kálvária kezdődött. Valahogy mégis végigkínlódtam ezt a periódust, miközben leginkább a kamarazenélés volt az egyetlen örömforrásom. Tátrai Vili bácsinak nagyon sokat köszönhetek, a felejthetetlen együttmuzsikálásokat és egy gyönyörű barátságot. Akkoriban ismerkedtem meg Weöres Sándorral is, akinek versei és szellemisége, teljesen elbűvölt. Egy dedikáláson találkoztunk. Miután megtudta, hogy mélyen érdeklődő zenészpalánta vagyok, lehetőségem adódott őt közelebbről is megismerni. Ezek a beszélgetések az egész életemre kihatottak.

A főiskolán hál?Istennek megint minden a helyére került. Egy évig Kocsis Zoltán növendéke lehettem, de az igazi revelációt Hambalkó Edittel való találkozás jelentette. Zseniális zenepedagógusként ő ugyanolyan sokszínű és tartalmas légkört tudott teremteni, mint egykor Manyi néni. Egy kurzus alkalmával találkoztam a freiburgi Staatliche Hochschule für Musik professzorával, Hazay Tiborral. Ő biztatott, hogy ?menjek világgá?, mert a nyelvtudás, a külföldi tapasztalatszerzés, hozzátartozik egy művész emberi és zenei fejlődéséhez. Jelentkeztem a freiburgi zeneművészeti főiskola művészképzőjére, ahol hatvan jelentkező közül csupán hárman folytathattuk a tanulmányainkat és ahol második, művészdiplomámat szereztem.

Itt kaptam az első lemezfelkérésemet és tulajdonképpen innen datálható összművészeti tevékenységem, valamint nyitottabb szemléletem is. Három esztendeig éltem Németországban, majd négy hónapos marokkói kitérő után még egy évet eltöltöttem Bécsben ezután jöttem végleg haza. Meghívtak a Műcsarnok Tatarozás fesztiválra, lemezbemutató koncertek, összművészeti munkák sokasága várt, mindemellett koncertezés a világ minden égtája felé. Ekkor már szabadon utazhattam , hiszen akkor már ?szabadhatárú? ország lettünk.

? Hogyan kerültél a harangjáték bűvkörébe?

K.SZ: Ahogy visszapörgetem életem filmjét, azt látom, hogy a táblámon egy láthatatlan sakkmester mozgatja életem figuráit. Amikor a bécsi időszakom alatt felléptem a salzburgi Mozarteumban megkerestek az osztrák Lions Club lépviselői, hogy a honoráriumom egy részét ajánljam fel jótékonysági célra. Ez megtörtént és amikor hazajöttem, láttam egy új névtáblát, a házunkba költözött a hazai Magyarországi Lions Klub Szövetségének akkori Kormányzója, Szabados György. Ő nagy zenerajongóként látogatta az itthoni koncertjeimet és épp ez idő alatt egy újfajta harangjáték kifejlesztésén dolgozott. Felhívott, hogy nézzem meg? Először alumíniumharangokkal kezdtük, majd később Hollandiából, bronzötvözetből készült, hangolt harangokat szereztünk be. A ?haranghangszer? bemutatására 1994-ben került sor a Zeneakadémián. ezt követően az Egyesült Államoktól Finnországon keresztül Japánig számtalan harangkoncertet adtunk. A legújabb, speciális elektrodinamikus ütőszerkezet, amelyet azóta már egy másik cég, a Rancz és Társai készített számomra, egyre több lehetőséget kínál saját harangjáték darabok és változatos átiratok, feldolgozások készítéséhez. Ez már a jelen.

? Úgy tűnik, hogy a minőségi hangszerek iránti érdeklődésed mindig új zenei kalandba sodort.

K.SZ: Az a bizonyos sakkmester az oka mindennek! 1995-ben azért mentem ki a Frankfurti Zenei Vásárra, mert a harangjátékomhoz digitális zongorát kerestem. Puszta kíváncsiságból leültem egy számomra ismeretlen márkájú, klasszikus zongora mellé, melynek hangzása teljesen levett a lábamról. Egyszer csak megállt mellettem egy aprócska termetű úr, akiről kiderült, hogy ő a hangszer gyártója. Névjegyet cseréltem Paolo Faziolival, majd egy új élménnyel gazdagodva hazatértem. Amikor 1998-ban Hauser Adrienn belefogott a tiszadobi zongorafesztivál szervezésébe, ajánlottam neki, hogy hozzuk ide és mutassuk be ezt a csodálatos új, hangversenyzongorát, Adriennel kimentünk Fazioli úrhoz és legnagyobb örömünkre, a fesztiválra, rendelkezésünkre bocsátott egy csodálatos zongorát.

Akkoriban nyáron még szinte minden kulturális intézmény zárva volt, ily módon hangszerbemutatót a Gerbeaud marketingvezetőjének, Varga Rózsának segítségével, a belváros szívében, a Gerbeaudban rendeztük meg. Az érdeklődés úgy a művészek, mint a közönség részéről óriási volt és ilymódon szinte sorsszerűen és spontán alapítottam meg az Első FAZIOLI Zongorafesztivált. Ez a kezdeményezés később, 2001 és 2005 között a Budapesti Tavaszi Fesztivál hivatalos társrendezvénye lett, de a folytatás oka fogyottá vált, ugyanis a Művészetek Palotájában, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben 2006-ban átadásra került a legnagyobb, Fazoli modell, az F 308-as, amely most már közkincsként, folyamatosan művészek rendelkezésére áll.

? Visszatérve a Lions Klubhoz, azt olvastam, hogy egészen fiatal korod óta elkötelezett segítője a vagy a fogyatékkal élőknek.

K.SZ: Amint említettem már, házunkba költözött Szabados úr éppen akkor volt a magyarországi Lions szövetség kormányzója, s mint ilyen, megismertetett a klubok magyarországi munkájával. Hát röviden így lettem Lions. 2000-től pedig az a megtiszteltetés ért, hogy fiatal kiemelkedő tehetségeket támogatva, én lehetek a kormányzóság művészeti elnöke, ami ? félreértés ne essék ? nem dicsőség, csupán sok-sok munka.

Később televíziós munkáim által megismerkedtem É. Szabó Mártával és Érdi Tamással. Márti felkért, hogy legyek a házigazdája az egyik Cimbora címmel ismertté vált műsorának. Itt ismerkedtem meg több vak fiatallal, többek között Szluka Lídiával, akivel azóta is tartom a kapcsolatot, és aki mára, már nagyszerű énekesnő lett csakúgy mint Tamás, aki pedig elismert világjáró zongoraművész. Talán még Lídiának sem mondtam, de a vakokhoz való későbbi kapcsolatomat alapjaiban határozta meg a vele való találkozás. Legelőször a sugárzó tehetsége, ami mélyen érintett?Aztán a forgatás után egyszer csak odaült mellém, az akkor még kislány Lidi – aki egyébként születésétől fogva vak ? megfogta a kezem és a következőket mondta: Úgy érzem te barna vagy. Hosszú barna hajad lehet és a szemed is biztosan barna, és szerintem te szép vagy. Kérdeztem tőle hogy ezt miből gondolja? mire ő azt felelte: a hangomból, a lényemből ?hallotta meg?. Az a melegség, szeretet, ami belőlem sugárzik, számára az a barna?

? 2001-ben alapítottad meg az Aranyharang-díjat. Miért éppen aranyharang és kiket díjaznak vele?

K.SZ: Amikor a Lions Klub tagjai összeülnek, és megnyitjuk az ülést, megkongatjuk az asztal közepén található harangot. Majd az ülés végén, szinte ceremónia szerűen ismét kondul a harang. Valamint, hát van nekem egy csodálatos harangjátékom. Így jött az ötlet, hogy a vakok számára alapított díjam neve legyen Aranyharang-díj.

Kíváncsi voltam, ha beírom az interneten a google keresőjébe, hogy aranyharang, milyen találatokat jelenít meg. Az elsők között egy thai chi-ról szóló oldal találtam, ahol azt olvastam, hogy az aranyharang egy harcművészeti gyakorlat, amit ha elsajátítasz, akkor olyan erőre, testi-szellemi sérthetetlenségre teszel szert, ami attól kezdve teljes védelmet nyújt számodra. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ez lesz a díj neve. Ily módon a szép, öntött alumínium haranggal együtt, a nevében rejlő erőt is átadhatom. Érezzék, hogy a társadalom odafigyel rájuk, és megbecsüli értékeiket.

Fantasztikus érzés, amikor a karácsonyi koncertem végén ünnepélyes keretek között átadhatom az Aranyharang-díjat. A díjazott feljön a színpadra és bár nem látja, megérzi azt a különleges energiát, ami a pódium és az emberek között létrejön. Ez számukra egy életre szóló és emlékezetes élmény, csak úgy mint számomra, évről évre?

Az Aranyharang díjat olyan vak és gyengénlátó gyerekek és felnőttek nyerhetik el, akik valamilyen kiemelkedő szakmai vagy emberi tettet vittek véghez. A díj jelentőségét leginkább a vele együtt járó megbecsülés és szeretet adja, valamint az a bátorítás amelyben nemcsak a díjazottak osztozhatnak. A díj hozzájárulhat ahhoz is, hogy a hasonló problémákkal küzdők higgyenek a teljes értékű életben, illetve abban, hogy teljes értékű emberként élhetnek a társadalomban, s teljesítményükkel kivívhatják a többi ember figyelmét és tiszteletét. A díjazottak történetei a látóknak is üzennek: kitartással, az élet és embertársaink szeretetével nemcsak a nehézségeket küzdhetjük le, de különlegeset, maradandót is alkothatunk. Az első nívódíjas Érdi Tamás volt, a 2013-as év díjazottja pedig Agárdi Szilvia.

? Beszéljünk most a Kárászy Szalonról! Azt hinnénk, a régi szalonok meghitt hangulatai már rég ? a XIX. századdal ? elmúltak. Erre itt ülünk Kárászy Szilviával a XXI. század modern korában, és itt van a zongorája, a régi pohárszekrény, a gyönyörű csillárok, gyertyatartók. Bár most nincs előadás, sem irodalmi felolvasóest, mégis tökéletesen érezni a különleges, franciás miliő hangulatát. Szinte hallom Edit Piafot rekedtes hangján énekelni, és látom Szilviát játszani ? előbb forte, aztán pianóba vált a dallam. Hogyan jött a gondolat: szalont nyitni Budapest belvárosában?

K.SZ: Előbb csak zártkörű estéket szerettem volna rendezni, ahol a barátainkkal együtt zenélünk, élünk a művészetnek, irodalomnak, és élvezzük a beszélgetéseket. Elkezdtem, helyet keresni, s mivel nem találtam, így kigondoltam, hogy itt van a szüleimtől örökölt belvárosi lakás. Itt nőttem fel, itt értek olyan élmények, mint az első szerelem, az első zenei sikerek. Ha ezek a falak mesélni tudnának! A zongora édesapám életre szóló ajándéka, a csillárok is családi örökség, ez az asztal pedig itt, hát én ez alatt bujkáltam kislánykoromban, és amikor bevertem a fejem, akkor bizony a szüleim már tudták: nőni kezdett a lányuk. Egy idő után azonban az estélyeink, műsoraink egyre több ember érdeklődését felkeltették, és megnyitottuk az ajtónkat a nyilvánosság előtt.

? Bizonyára hamar megkedvelték a szalont, hisz meghitt hangulatú, egyfajta franciásan elegáns, kifinomult és ízléses itt minden.

K.SZ: A Szalon elnyerte a Gundel Művészeti Díjat. Nagy megtiszteltetés volt ez számomra, s hihetetlenül boldog voltam, amikor Szinetár Miklóstól átvehettem. Ebben a Szalonban benne van minden, ami én vagyok: az összművészetem. Vagyis a teljesség felé való törekvésem, hogy a zene mellett más, vizuális művészetekben is kiéljem a kreativitásom, így ez egyfajta alkotótermem is. Festegetek, vannak képeim. De a szalon legfőbb üzenete mégis az, hogy alkalmat teremtsünk és lehetőséget találkozásokra, egy meghitt hangulatú kulturális-művészeti program keretén belül. Ezen kívül teret adjunk más fiatal tehetségeknek is a kibontakozásra. Költők, írók, zenészek, szobrászok találkozóhelyévé váltunk.

És az estéjeink, amelyeknek olyan hangulatuk van, mintha tényleg visszaröppentünk volna valahová a múlt század elejére, legyen szó szalonestről, komolyzenei koncertről, vagy kiállítás megnyitóról, felolvasóestről, könyvbemutatóról. A súlypont ott van, hogy emelkedettség legyünk a léleknek, és azt gondolom, hogy ez igazán az lehet, amikor például Vásáry Tamással beszélgethet valaki akár hajnali 3-ig is, egy kis pezsgő, vagy finom bor mellett. A művészeti szalonok a tizennyolcadik század elejétől terjedtek el, az egyik leghíresebb ezek közül a mai napig is George Sand-é, ahol olyan nagyságok fordultak meg, mint például Liszt Ferenc. Nem túl nagy felfedezés, hogy egyszer mindenki kortárs művész volt, ezért is alakítottam ki a szalont, mert lehetőséget akarok adni arra, hogy az emberek megismerhessék korunk művészeit, fiatal tehetségeit, akik jó esetben a jövő klasszikusai lehetnek.

? Most milyen feladatok foglalkoztatnak?

K.SZ: ?segíteni ahol kérik, és ahol csak tudok, szeretni teljes szívvel, és örömet szerezni a szeretteimnek és a közönségemnek! Mert, hogy új dolgok jönnek! …és ami a legfontosabb: ?Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság… a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.? (Hamvas Béla)