ZETApress

Mindenszentek napja van, holnap Halottak napja lesz. Mindnyájunknak vannak halottaink, a temetőben felkeressük sírjukat. Emlékezünk rájuk, az együtt töltött gyönyörű napokra. Eszünkbe jut, mit tettünk rosszul, mit mulasztottunk el, mit tehettünk volna jobban velük.

Ezt a szabad verset egy idős asszony írta, aki hosszú évekig Skóciában, öregek otthonában élt. A nővérek, ápolók, de még az orvosok is zavartnak tartották. Halála után találták meg ezeket a sorokat. Érdemes elgondolkozni mindnyájunknak a leírtakon! A hozzátartozók is, meg a gyógyítók is megszívlelhetik a gondolatokat, nehogy aztán később már túl késő legyen! A leggyönyörűbb síremlék, a halottak napi virág nem pótolhatja a korábban elmulasztott szeretetet!

Minek néz, Nővérke?

Lát engem, Nővérke?
Amikor rám néz, azt gondolja:
Mogorva öregasszony, lassú,
mindenben bizonytalan, zavart tekintetű,
aki mindent lepecsétel, amikor eszik,
nem felel, amikor maga elégedetlenkedik,
aki nem veszi észre, hogy fogytán a kedve, ereje.
Olyan mintha nem tudná, mit csinál,
minden lépcső magas neki,
és nem látja, hová-merre tart.
Aki akarat nélkül tűri, hogy
mindent más csináljon vele,
etessék, fürdessék és egyebek,
Ilyennek lát?
Nyissa ki a szemét, Nővérke!
Nézzen rám!
Szeretném elmesélni, ki vagyok én.
Aki itt csendben ül,
akkor eszik és iszik, amikor
maga nővérke úgy akarja.
Nézzen rám!
Tízéves kislány vagyok.
Akit a szülei úgy szeretnek!
Tizenhat éves csinos lány,
aki arról álmodik, hogy
majd egy férfié lesz…
Húszéves menyasszony, akinek
szíve meglódul a gondolatra is, hogy
hamarosan hűséget esküszik,
s azt be is tartja.
Huszonöt éves: kisbabája van,
Harmincas: gyerekei cseperednek,
önállósodnak.
Negyvenes, gyerekei felnőttek,
kirepülnek a házból.
Itt a férjem, még mindig őrülünk egymásnak.
Ötvenkét éves koromban?
Jönnek az unokák,
kitöltik napjainkat,
gyerekzsivajtól hangos
a ház, újból vannak
gyermekeink, a szerelmemnek és nekem.
Sötét napok közelítettek,
meghalt a férjem.
Jövőm a magány,
a szomorúság.
Az enyéim a saját
gondjukkal-bajukkal
vívódnak, az emlékeimnek
élek és szeretet van velem.
Az ember elszürkül, ha
öreg és beteg, kicsit tán
ütődöttnek is látszik.
De hát egy öregasszony
vagyok, bája tűnt és ereje fogyott.
Ebben az öreg testben mégis
egy fiatal lány lakik!
Emlékszem örömeimre.
Emlékszem fájdalmaimra.
Szeretem és újra átélem az
életem, mely oly gyorsan elröpült.
Elfogadom a hideg tényt,
hogy semmivel sem tudok
szembe szállni.
Ha felnyílna szeme, Nővérke,
sosem csak egy mogorva
öregasszonynak látna.
Jöjjön közelebb hozzám,
nézzen rám!