ZETApress

Földeák Iván a MoszkvaTer.com Kultúra rovatában arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal Illyés Gyula találkozását idézi fel Nyikolaj Fedorenkóval, a milliós példányszámban megjelenő szovjet Innosztranka világirodalmi folyóirat főszerkesztőjével.

– Ez egy huzatos vidék, a Kárpát-medence – jegyezte meg a vendéglátó. Tar koponyáján megcsillant a távoli utcai lámpa erkélyre felcsapódó fénye. Szavait megértő és néma csend követte. A vendég csak állt mellette, és nehezen tudott betelni a város villódzó fényeivel. – Esténként néha ott lent sétálok és találkozok Kádárral is -, jegyezte meg Illyés Gyula az alattuk meghúzódó kis utcára mutatva. Mintegy mellékesen, a leghétköznapibb hangon, mindenféle kérkedés vagy kivagyiság nélkül. Pontosan tudta, milyen hatást ér el vele. A csend még súlyosabb és jelentőségteljesebb lett.

Illusztris vendéget fogadott a magyar irodalom koronázatlan királya: a diplomácia egyik nagyágyúját, a Szovjetuniót az ENSZben évekig képviselő Nyikoláj Fedorenkót, akkoriban már mint a Szovjet Írószövetség egyik korifeusát. A neves vendég életútja nem volt egyszerű. A személyi kultusz éveiben ő is megkóstolta a Butirki börtönt, ám nagy szerencséjére a vizsgálatot megszüntették ellene. Ahhoz képest, hogy kijárt egy aviatikai technikumot, s utána egy ideig tervezőként dolgozott egy repülőgépgyárban, végül egyetemre került, a sinológia szakra, amit sikerrel el is végzett. És utána jött a nagy kaland, 13 év Kínában és Koreában, a kínai polgárháború és a második világégés legnehezebb esztendeiben különböző diplomáciai posztokon. S közben magánszorgalomból a kínai irodalom legismertebb szakértője lett.

Innen már követként tért haza, évekig szolgált külügyminiszter-helyettesként. Posztján közvetlen munkakapcsolatban volt a legfelső szovjet vezetéssel, Sztálinnal is, akinek személyes tolmácsa volt találkozóin Mao Ce-tunggal. 1963 és 1968 között, a hidegháború felforrósodott éveiben nevét nap, mint nap hallottuk, láttuk őt a tévé-híradóban, mint a Szovjetunió ENSZ képviselőjét a Biztonsági Tanácsban. Mutatós csokornyakkendőjétől később sem vált meg, amikor mint elhivatott sinológus és műfordító, átnyergelt az irodalom területére. A moszkvai Innosztrannaja Lityeratura világirodalmi folyóiratot 18 évig irányította, s közben a Szovjet Írószövetség külügyi titkára lett.

A Szovjet Írószövetség vezetői általában, amikor a két alkotószövetség közötti együttműködési egyezmény aláírására Budapestre jöttek, örömmel használták ki Illyés Gyula vendégszeretetét. Minden tőle hallott szó fontos volt, pontosan jellemezte a hazai irodalmi életet és a közgondolkodást. Értékelték, hogy nem kincstári szövegben részesültek. Más volt a beszélgetés, mint a Duna parti Fehér Házban. Őszinte, jóllehet kellő diplomáciai érzékről is tanúskodott. Illyés pontos és korrekt, ugyanakkor franciásan frappáns volt. Fedorenkó, aki évtizedeket töltött a szovjet diplomácia vezető posztjain, értette szavait. A ki nem mondottakat, a mögöttes tartalmat is.

A szovjet író nem felejtették el, hogy Illyés Gyula Nagy Lajos társaságában, Luis Aragonnal, Romain Rollanddal és még sok neves külföldi íróval egyetemben vendége volt írószervezetük alakuló kongresszusának. S írt egy útikönyvet akkori élményeiről, amit fél évszázaddal később egy betű változtatás nélkül ki lehetett adni. Érvényeset tudott mondani minden kor számára a szovjet valóságról. Hiteleset, éreztetve a jövőt, az ígéretest és a fenyegetőt is. Nem titkolta találkozását az oda szakadt emigráció tagjaival. Azt sem felejtették, hogy Illyés volt az, aki a két háború között az elsők között adott ki novella antológiát magyarul Orosz dekameron címen. És fordított Puskintól Martinovig sok-sok kiválóságot. Saját alkotói hitelével gazdagította orosz kollégái tehetségét.

Fedorenkó nem üres kézzel jött. A lapban számos magyar író jelent meg. Hatalmas közönséghez szóltak, fénykorában a folyóirat egymillió példányszámban vitte el a világirodalom remekeit a szovjet olvasókhoz. Ma a lap példányszáma 3500. Orosz-honban is csak álom maradt az olvasó nép? Első párom egy közép-orosz munkástelepülésről származott a vlagyimiri kerületben. A húszezer fős helységre egyetlen példány jutott el az Innosztrankából, amit a könyvtárból aláírásra adtak ki igen rövid időre. Természetesen ronggyá olvasták.

Tél volt, Karácsony és Újév után. Flóra asszony mákos bejglije ott kínáltatta magát a kis-asztalon a jó magyar bor mellett. Ám most nem a vendéglátás volt a lényeg. Illyés nem sokat teketóriázott, szokása szerint nyomban belevágott a dolgok közepébe. Nem bántón és fájón, a jobbítás szándékával és igényével. Ki mást merte volna ezt elmondani, ha nem ő, hogy mi fáj a magyarnak, a toll mestereinek? Ez már azután a cikke után történt, ami fordulatot hozott a határon túli magyarsághoz való viszonyban. – Felháborító, hogy több millió magyar nem használhatja anyanyelvét, nem mondhatja el azon fájdalmait az orvosnak – mondta. Szavai patikamérlegen kimértek ültek és hatottak! – Nem azért kell szeretnünk és kiadnunk a környező országok irodalmát, hogy viszonzásul jól bánjanak a nemzeti kisebbségekkel. Mi leszünk szegényebbek, ha nem ismerjük meg, mire gondolnak, mit írnak, hogyan látják a világot és benne minket.

Fedorenkó hallgatott, átérezte Illyés szavainak súlyát. Volt min elgondolkodnia. Lehet, hogy igazából először szembesült a helyzettel, hiszen más dolog egy győztes világhatalomban élni és azt képviselni, s megint más egy a történelem csapásaitól többszörösen megnyomorított országban alkotónak lenni, ahol író- és harcostársaid akaratuk ellenére egyszer csak a határ túloldalára kerültek.

Jól tudta, mit jelent Illyés a magyar irodalomban, hiszen a szerkesztősége alatt jelent meg az Innosztrannaja Lityeraturában az Ebéd a kastélyban. A folyóirat rendszeresen munkát adott a magyar irodalom fordítóinak, talán többet is, mint a lélekszám adta volna. David Szamojlov szerkesztésében és részint fordításában akkor már Kézfogások címmel Illyés Gyulának verseskötete is napvilágot látott oroszul. Később A kortársi próza mesterei százezer példányszámos sorozatában egy kötetben jelent meg a Puszták népe, a Cháron ladikján és az Ebéd a kastélyban. Olvashatók ma is, elektronikusan letölthetők.

Illyés személyes kapcsolatai a szovjet irodalommal, a valósággal több forrásból táplálkoztak. Kun Ágnes, Kun Béla lánya hazaköltözése után férjével, Hidas Antallal gyakori vendég volt nála. Fordításszervező szerepével a személyi kultusz nehéz esztendeiben tisztában volt. Ezt nem hallgatta el a vendég előtt. A ’40-es években Ágnes lefordította Gárdonyi Géza: Egri csillagok című művét, nyersfordításokat készített. Neki is köszönhető, hogy az akkori orosz líra nagyjai: Paszternák, Csukovszkij, Martinov, Szamojlov beálltak a magyar líra fordítóinak sorába.

A vendég felkészült a találkozóra, tisztában volt vele, hogy Illyés számunkra mérce, s érdeklődése nem korlátozódik az olimposzi csúcsokra. Ismerte a fiatalokat is, s egy-két szavas ítélete pontosan ült. – Ő igen, ő író! – Illyés csak ennyit mondott egy kevésbé ismert nevű fiatal tehetségről. Azt is tudjuk, hányan köszönhették közbenjárásának pályájuk indítását.

Az emlékezet demenciája persze komikus helyzeteket is szült. Amikor a Villon átültetésével hírnevet szerzett Faludy György közvetlenül a rendszerváltás környékén megjelent az Írószövetség egy rendezvényén, emlékeit megosztva lelkesülten mesélte, hogyan rohant oda hozzá az ’50-es évek legelején Illyés a New York Kávéház előtt a Körúton. Megragadta a kezét és lelkesen gratulált, hosszasan méltatta legutóbbi versét. A termet döbbent csend ülte meg. Aki ismerte Illyést, tudta, hogy nem kenyere az effajta dicsérgetés, a körúti vállveregetés. Már nem élt, így nem tehette helyre a magát kissé elgaloppírozó pályatársát, s nem is tette volna meg!

A beszélgetés békésebb vizekre evezett át, a magyarság származására. Fedorenkó, mint a kínai irodalom és nyelv kiváló ismerője Illyés megjegyzésére – hogy a magyarság finnugor sziget az indoeurópai nyelvek tengerében -, hosszasan fejtegette a lehetséges kínai-magyar nyelvkapcsolatot, a hun szógyök jelenlétét elemezve az ázsiai népek és kínai nyelvjárások szóhasználatában. Udvarias gesztusnak szánta, elismerést kapott érte.

Élményekkel és tapasztalatokkal gazdagon, zsongó fejel lépdeltünk lefelé Simon István társaságában a Mártírok útjához a vendéggel. Félúton Fedorenkó elegáns kígyóbőr cipőjének mikroporózus talpa felmondta a szolgálatot, klaffogni kezdett. – Itt már csak egy jó halászlé segít – jegyezte meg Simon István és a Mártírok úti Halászcsárda felé vettük utunkat. – Nem cápauszony leves lesz, mint a moszkvai Peking Szállóban, de ez is megjárja!

Nyikoláj Fedorenkó életének utolsó tíz esztendejét újdonsült felesége szülőföldjén, Bulgáriában élte le. Az emlékezet nem mindig kegyes és egyértelmű, miként a kor sem, melyben élt. Bár jóízű adomázó volt, memoárokat nem írt. Nyilván meg volt rá az oka. Haláláról kevesen emlékeztek meg hazájában. Mi ne feledjük, hogy mit tett irodalmunkért!