Nyugtalanság Észak-Afrikában
A NATO-tisztek és az amerikai katonai erők jelenléte a Maghreb-i térségben aggodalmat kelt a térség országaiban ? olvastuk a Political Analysts / Centro politico América Latina elemzésén az interneten.
A biztonsági kihívások a Mediterrán-térségben együttműködésre késztették a régió országait annak érdekében, hogy megfelelő válaszokat találjanak azokra a kihívásokra, amelyek gyökeres változást eredményeztek természetükben és összetettségükben.
Ebben a tekintetben, a térség több országa, elsősorban délen, például Tunézia, intézményi együttműködést kezdeményzett a NATO-val azzal a céllal, hogy tunéziai tiszteket képezzenek ki a fegyerek nyomonkövetése, a terrorelhárítás és a biztonsági intézkedések területén. Azonban a NATO és különböző külföldi, elsősorban amerikai katonai erők folyamatos jelenléte nyugtalanságot eredményezett a Földközi-tenger déli partján fekvő országokban. Az algériai diplomácia aktívan törekedett arra, hogy nagyobb tudomást szerezzen a NATO és az USA visszaszerzett érdekeltségei felől a Jázminos forradalom sújtotta országokban.
A térség államai arra törekednek, hogy meggyőzzék a Trump-adminisztrációt és a CIA-t, hogy erősítsék meg a maghrebi térség stabilitását és biztonságát. Az algériai diplomácia, amely aktívan hozzájárult forrásai kiszélesítéséhez a fegyverszállítás terén, elsődleges célja a régió vezető szerepének megszerzése. A Tunézia iránti érdeklődés visszatérése aggodalmat keltett az algériai vezetőkben, hogy tervük és a régió vezető szerepének megszerzése elbukik.
Algéria akarata, hogy fegyverkereskedői köreit kibővítse főként az algériai tisztek nemzeti biztonságuk jövőjét fenyegető félelméhez köthető, különösen azért, mert országuk jelenleg 80%-ban orosz katonai fegyverzettől függ, ráadásul az algériai tisztek katonai kiképzése Oroszországban folyt.
A Mediterrán térség jelenlegi helyzetét regionális megosztottságok jellemzik. A katonai és biztonsági együttműködésnek a sebezhető Észak-Afrikára kéne összpontosítania. Szükséges hangsúlyozni annak a fontosságát, hogy a térség országainak kapcsolata milyen módon intézményesített.
A biztonság hiányával kapcsolatos problémák tovább fennállnak délen a folyamatos társadalmi és gazdasági nyomás miatt. Hasonlóképpen Líbia bizonytalansága is számos belső és külső okból fakad, amelyek fokozzák az ország intézményeinek gyengeségét. A migrációs kihívások megoldódhatnának, ha az együttműködés a régióban inkább a kölcsönös együttműködésre összpontosulna, nem pedig a vezető szerep megszerzésére. A versengést nyugati erők szítják, amelyeknek fő célja saját geostratégiai érdekeik megvédése. Elengedhetetlen lenne tartós megoldásokat találni a regionális különbségekre és a térség országai közötti együttműködést elősegíteni, illetve valamennyi regionális és nemzetközi hatalmak külső befolyásának véget vetni.
Az Arab Maghreb Unió példája meghatározó ebben a kérdésben abban az értelemben, hogy intézményeik tevékenységének és hatékonyságának hiánya nem eredményezi a biztonsági kihívások sikeresebb felismerését és kezelését. A tény különösen helytálló az embercsempészet elleni harc területén. Néhány ország kétli, hogy az Arab Maghreb Unió el tudná vállalni ezt a szerepet és tovább bojkottálja ezeket az intézményeket, többek között Algéria, amelynek a politikai akarat hiánya és közelmúltbeli döntése az intézmény költségvetésének megvágásáról közrejátszott ennek a fontos regionális szervezetnek a tűrhetetlen helyzetében.
