ZETApress

Az Egészségügyi Minisztérium VIII. emeleti tanácstermébe hívta a miniszterelnök a héten a kórházigazgatókat és az érdekvédelmi képviseletek vezetőit, hogy eszmecserét folytasson velük az egészségügy várható átalakításáról. Molnár Lajos szakminiszter üdvözlő szavai után a kormányfő vázolta elképzeléseit.

Csak addig személyes ügy ez egészségünk, amíg nem vagyunk betegek, utána már közüggyé válik, kezdte Gyurcsány mondandóját. A beteg ember a társadalomtól várja, hogy a legmagasabb szinten, a leghamarabb és ingyen gyógyítsa meg. Az elv érthető, de a jelenlegi módszerekkel nem tartható. Már rég változtatni kellett volna rajta, de mindenki forró krumpliként dobta tovább a problémát. 2000-ben még négyszázmillió forintot terveztek az egészségügyre, ma viszont már hétszázezer sem elég.

Világos, biztosítási elven nyugvó ellátási rendszerre van szükség, ahol mindenki biztosított és mindenki után fizet valaki. Az alapcsomagba az úgynevezett potyautasoknak is járó alapszolgáltatások kerüljenek, a másodikból csak a biztosítottak részesüljenek, míg a harmadikba ? a kiemelt szolgáltatásokat élvezőkébe ? csak a többletterhet vállalók.

Meg kell osztani a kockázatokat, s ezzel együtt a felelősséget is! Legyek érdekelt, hogy megőrizzem az egészségem, de választhassak is a lehetőségek közül. Ma minden kiadásra váró száz forint mögött csak nyolcvanra van fedezet, ami 120 milliárd forint a szükséges 150 milliárdból. A megoldáshoz több út is vezet. A britek húsz százalékkal veszik vissza a teljesítményt, ezért náluk hosszú várólisták vannak. Lehetne húsz százalékos adó- és járulékemelést is alkalmazni, de ez teljesítmény visszafogó lenne a gazdaságban. Mi egy harmadik módszert választottunk, kiterjesztettük a biztosítottak felé a felelőséget. Tíz százalékot, harminc-negyvenmilliárd forintot terheltünk rájuk, mondta a kormányfő. A kórházaknak ennél jóval kevesebb hiányuk van.

Egy- vagy több-biztosítós modell

A rendszerváltók nagy tévedése volt, hogy az ellátást az önkormányzatok kötelességévé tették. Helyette a biztosítókat kellene felelőssé tenni ezért. A legjobb ellátóval kellene azután a biztosítónak ? vagy biztosítóknak ? szerződést kötniük attól függetlenül, hogy ki a tulajdonosa az ellátónak.

Ma szívesség kereskedelem van az egészségügyben. Az jut be a híres professzorhoz, akinek az érdekében odaszól valaki, s aki majd cserében viszonozza a szívességet. Akinek nincsenek jó kapcsolatai, az beérheti a tavaly végzett szakorvossal. Ezen is minél előbb változtatni kell. Van 160 kórházunk, ahol profiltisztítást kell végrehajtani mielőbb. Az intézmények zöme aktív ágyak finanszírozásáért versenyez, holott rehabilitációs munkára és szociális ellátó hálózatra nagyobb szükség lenne. A rokkantnyugdíjakat is ki kell majd venni az egészségügy költségvetéséből, és a szociálisba kell áttenni azt.

Vitatott még, hogy egy-, vagy több-biztosítós modell legyen. Az utóbbi ellen szól, hogy a magánbiztosítók csak a módosokat vállalnák, míg a szegények maradnának az állami biztosítónál. Tanulni kell a magán nyugdíjpénztárak példájából, mert náluk a saját működésük fenntartására ment el a vagyon nagy része. Fontos szempont náluk a hozamérdekeltség is.

Gázár-támogatásnál százmilliárd forintnál nem akar többet fizetni az állam, a gyógyszerkasszánál viszont ennél jóval többet költ. Ráadásul évente 15 százalékkal növekszik a gyógyszerfogyasztás. Különösen a közgyógyellátottak íratnak fel sokat, mert nem csak a család, de a szomszéd meg az utca is az ellátott kontójára váltja ki receptjét. Ebben az ütemben haladva húsz év alatt már az állam a gyógyszerek felét fizetné helyettünk. S másik baj a túlzott gyógyszerfogyasztással az, hogy a kiváltott gyógyszerek egyötödére nincs is szükség, mert a szemétbe kerül. A nálunk jóval gazdagabb Amerikai Egyesült Államokban az orvos nem gyógyszernevet, hanem hatóanyagot ír fel, a patikus meg azt adja ki, amit jónak tart. Nálunk ehelyett az orvos is ragaszkodik bizonyos gyógyszerekhez, meg a beteg sem hajlandó helyette másikat elfogadni.

Több pénzt kérnek a traumatológusok

Legyen ingyenes az ellátás az egészségügyi dolgozók részére, kérte az egyik kórházigazgató, miután a hallgatók is szóhoz juthattak. Egy másik hozzászóló a mozgásszervi megbetegedések finanszírozására kért többletforrásokat, mert a kardiovaszkuláris megbetegedésekhez hasonlóan ez is vezető halálok. Volt, aki a gyermekkórházak megtartása mellett érvelt, míg mások a traumatológusok béremelésére vártak ígéretet. Olyan javaslat is elhangzott, hogy a rászoruló is fizesse meg az orvosnál a háromszáz forintos vizitdíjat, s csak utólag igényelhesse vissza az egészet, vagy a kétszáz forintot. (Mint ismeretes, némelyeknek ingyen jár a szolgáltatás, s akad, aki csak százat fizet érte.)

Többen szerették volna a kötelező kamarai tagságot is megtartani. Hallottunk arról is, hogy az egészségügyi szakdolgozók kiképzése hosszú időt és komoly anyagi forrásokat vett igénybe, ezért kár lenne őket szélnek ereszteni. A szakmán belüli átképzés sem lesz zökkenőmentes, hiszen egy intenzív szakápoló nem lesz jó szociális gondozó a gerontológián, vagy egy szociális otthonban. A gyógyszerészeknek meg az nem tetszett, hogy a benzinkútnál is megvehetjük ezentúl az orvosságot.

Szükség lenne viszont az alapellátás rendbetételére. Járó betegként kéne valakit alaposabban kivizsgálni, hogy ezzel az aktív ágyak felszabaduljanak. A mentés és a szállítás mielőbbi reformjára is szükség van, mert a kórházaknak sem jó, ha napokig nem szállítják haza a gyógyult beteget, így nem tudnak újabbakat fektetni a helyükre.

Vizitdíj elővételben

Viszontválaszában a kormányfő a kórházakra bízta, hogyan szabályozzák az egészségügyi dolgozók és hozzátartozóik ingyenes ellátását. Pénzt nem ígért a traumatológusoknak, mert a nincsből ő sem tud adni. Az átalakítást másfél-kétévesre tervezte, mert utána már elfogy a bátorság. Az utólagos vizitdíj-visszatérítést is a betegre szeretné bízni. A rászorulók talán válthatnának az önkormányzatnál száz forintért háromszázat érő szelvényt, amivel aztán az orvosnál fizethetnének.

A kötelező kamarai tagság megszüntetése már eldöntött tény, hiszen más-más érdeke van a különböző szakterületek művelőinek, ezért nem lehet számukra egységes érdekképviseletet létrehozni. A recept nélkül kapható gyógyszerek megvásárlásának liberalizálása bizonyára érdekeket sért, de mivel benzinkútból jóval több van, mint patikából, a beteg érdeke is az, hogy ne kelljen gyógyszertárat keresni egy sima fej-, vagy fogfájás esetén. Mivel éjszaka az ügyeletes gyógyszertár még pluszpénz is felszámol a tablettáért, a beteg is jobban jár a benzinkúttal.

A kormányfő végezetük megnyugtatta a jelenlévőket, hogy a nyolcszázezer fős közalkalmazotti állomány létszámcsökkentése az egészségügyi dolgozókat nem fogja érinteni, s a korábban tervezett százezer munkavállaló helyett csak harminc-negyvenezer főtől búcsúznak el. Végre valami, amivel a hallgatók is egyetértettek!