ZETApress

hírportál

Perzsaszőnyegen a boldogságba

A tegnapi líbiai emlék után ma Európában maradunk. Éva madám már sok kis lurkót segített világra az egyik megyei kórház szülészetén. Még sosem nézett anyai örömök elé. Egy szem gyerekként a szülei mindent megadtak neki, s ő a mesebeli hercegre várt.

Közben elszállt felette az idő, harmincöt éves fejjel a kisvárosban vénlánynak számított. Egyszer aztán betoppant életébe a nagy Ő. A fővárosban egy fogadáson ismerkedtek meg. Szása katonai attaséként mutatkozott be. Csak azért volt szomorú, mert két hét múlva vissza kell mennie hazájába, Bulgáriába. Letelt a kiküldetése Magyarországon. Otthon viszont nem várja senki.

Évának megtetszett a fekete legény. A hatvanas évek végén jártunk. A bolgár nép a barátunk volt, s a házasságkötés előtt nem volt még a kötelező 3 hónap gondolkodási idő. A kölcsönös vonzalom hatására a következő két hétben összeházasodtak. Éva elindult férjével a boldogságba. Jól beszélt oroszul, nyelvi nehézségük nem volt.

Együtt csomagolták össze a gyönyörű bútorokat, a csodás perzsaszőnyegeket, drága bundákat, amit Évának szülei vettek, s amit itthon megkeresett. Eszébe sem jutott, hogy egy attasénak talán lehetne otthon saját bútora. Férjével megbeszélték, hogy kiviszi a sajátját, lakjon bolgár földön is a megszokott holmik között. Szülei bérelték a kamiont, felpakolták a bútorokat, míg ők repülővel szálltak a boldogságba. Bizonyára kitalálta már az Olvasó, hogy a repülőjegyet is Éva asszony szülei fizették.

Odakinn várta ám a meglepetés az ifjú asszonyt. Férjuram egy főváros környéki településen földes házban lakott. Az ifjú pár nem élvezhette kettesben a mézesheteket, mert velük laktak a férj szülei, meg két testvére is családostul. A drága bútorokat sem otthon rakták ki a kamionból, hanem egy áruháznak adták el. Jól jön majd az ára az életkezdéshez ? mondta Szása.

A perzsaszőnyegek a döngölt földre kerültek, s Szása egész nap azon heverészett. Munkája nem volt. Mint kiderült, sosem volt attasé, turistaként járt Magyarországon. Évának kellett őt eltartania. Az asszony könnyen talált állást. Igaz, nem szülésznőként, csak ápolónőként dolgozott. így is számtalan orvosi tevékenységbe tartozó munkát kellett végeznie. Transzfúziós) tanfolyama sem volt, mégis ő kötötte be folyton a vért. A higiénés körülmények katasztrofálisak voltak. Azóta sem érti, hogy nem kapott valaki vérmérgezést?

Otthon a házi munkát egyedül végezte. Férje csak arra várt, mikor végzi el, mikor bújnak ágyba. Az egész család egy nagy fazékból evett, a kecske is benn lakott a szobában. A fejés is a mindennapos tevékenységhez tartozott, meg a ganajozás is. Aztán rövidesen terhes lett. Nem merte vállalni kinn a szülés kockázatát. Akkoriban még jobbára otthon szültek a bolgár asszonyok. A bábák ócska rongyokba csavarták őket, a pelenka sok helyen ismeretlen volt. Hazarepült tehát ? szülei küldték a repülőjegyet ?, s korábbi munkahelyén, volt kolléganőire bízta magát. Egészséges kislánya született.

Itthon csak szépet mesélt férjéről. Szülei tudták az igazságot, de szégyellték volna nyilvánosságra hozni. Lányukat is óvták ettől, így Éva rövidesen kislányával együtt visszament Bulgáriába. Ott nem volt gyes, férje nem dolgozott, így újra munkába kellett állnia. S ő csak robotolt, csak robotolt szakadatlanul.

Pár év múlva újra terhes lett, s szülni újra hazajött. ? Vidd Melindát, a lányodat is! Mit kezdek itt vele nélküled? ? mondta Szása, s ez lett a szerencséje. Miután Angéla is megszületett, úgy döntött nem megy vissza. Vesszen a bunda, vesszen a perzsaszőnyeg, ami úgyis elrohadt már a földes padlón, de neki ebből elég! Szülei nem akarták a szégyent, de végül belátták, hogy igaza van. Mindent őszintén elmondott a kórházigazgatónak, segítséget kért.

A szülészeten épp volt üres állás. Éva tehát itthon maradt, s újra a megszokott osztályon kezdett dolgozni. Szerencsére senki sem gúnyolta a történtekért. Több mint húsz év telt el azóta. Melinda és Angéla felnőtt, férjhez ment. Egyikük sem dolgozik az egészségügyben. Ettől is, meg a külföldi kérőtől is óvta őket Éva asszony ? írtuk a Recept egészségpolitikai magazin 1994. februári számában.

Szóljon hozzá!