ZETApress

Csókay András, szombathelyi idegsebész főorvos egykori orvosi esküjét kéri számon az egészségügyi miniszter-asszonyon. Mostani tevékenységét betegellenesnek érzi, és sürgős változtatást akar. Kivérezteti az egészségügyet, a forrásmegvonásokkal a gyógyulni vágyók esélyeit rontja, állítja róla a főorvos, és ezzel sokan egyetértenek. Én sem vitatom sorait, de nem ártana a gyógyítók felelősségéről is beszélni.

A kórházakban, rendelőintézetekben könnyű a kormányra mutogatni, könnyű pénzhiányra, területi illetéktelenségre hivatkozva továbbküldeni a rászorulót. Hol van ilyenkor az orvosi eskü, hol a hivatás iránti elkötelezettség? A hódmezővásárhelyi ügyeletes orvos miért nem mondta a mentősöknek, hogy a beteg nem hozzátartozik ugyan, meg a kórházigazgató is megtiltotta a felvételét, ő mégis felveszi, mert erre esküdött? Ő nem szegte meg vajon orvosi esküjét?

Vajon a Nógrád megyei urológusok miért nem foglalkoztak a szemsérülttel, amikor a hétvégi ügyeletben hozzájuk fordult április idusán? Eszükbe jutott-e orvosi esküjük, amikor ellátatlanul küldték tovább a Pest megyei Kistarcsára? S vajon ha berendelik hozzá otthonról a szemészt, a készenlétes kollégájuk vállalta volna-e a néhány perces beavatkozást, vagy visszarendelte volna-e a pácienst a másnapi rendelésre? Ezt már sosem fogjuk megtudni.

Nincs pénz a további műtétekre, ezért nem operálunk, mondják számtalan helyen. Ők miért nem operálják meg a beteget ingyen? Nincs nővér, hogy megitassa a beteget az elfekvőben, vagy a szociális otthonban, mondják megint máshol. Vajon az ezt látó orvos miért nem önt egy pohár vizet a rászorulónak? Az még nem is olyan gusztustalan, mint az ágytál kivitele, s ezt nem is kívánja senki az orvostól, s a beteg tisztába tételét még inkább nem. A vizet viszont diplomával is oda lehetne nyújtani.

Ismertem belgyógyász főorvost, aki szenilis édesanyját fektette be saját osztályára. Sosem etette-itatta a mamát, hanem ezt is, meg a mosdatást és ágytálazást a nővérekre bízta, s csak a nagyviziten kérdezte meg, hogy van. Találkoztam olyan doktornővel is, aki otthonra fogadott szakdolgozót a vele közös háztartásban élő édesanyja fürdetéséhez, mert inkább fizetett, mint megmosta volna az idős asszonyt. Szerencsére ellenpélda is akad. Egy másik főorvosnő saját osztályán fürdette édesanyját, mert a néni nagyon szégyenlős volt, s a nővérek előtt sem akart meztelenkedni.

Mentős sorozatomban tavaly bemutattam egy amerikai kórházat. Abban leírtam, hogy a professzor maga törölte fel a kilottyantott kávét a padlóról, míg náluk ilyenkor hatan is ugranak a felmosóronggyal. Az írás még a ?90-es évek közepén megjelent az Árnyék magazinban, s egy sértődött orvos már másnap reagált rá a nyíregyházi szerkesztőségben. Az orvosnak mindig készen kell állnia az életmentésre, mondta a telefonba, s ebbe a feszített tempóba nem fér bele a padlósikálás! Nem hiszem, hogy az amerikai professzor azért veszített volna el egy beteget is, hogy felmosta a saját mocskát!

Jóval a reform előtt haltak már meg betegek a kórházkapuban is, mert az ügyeletes orvos nem ment ki hozzájuk, ellátni a sérülésüket, vagy újraéleszteni őket szívinfarktusuk miatt. Őket mindig megvédte a hatalom, sosem vonták felelősségre őket mulasztásukért. Nekik a kórházban fekvő betegekért kell felelniük, azokat nem hagyhatták magukra, ezért nem mentek ki a kapu elé, mondták. Vajon nekik nem kellett volna az esküjükre gondolni? Ők minden rászoruló megmentésére tették fel az életüket, nem csak a benn fekvőkére. S egyébként is a kórházban a betegek nincsenek magukra hagyva, az utcán összeesőket viszont nem istápolja senki!

Végezetül álljon itt két példa saját életemből. Kisgyermekként kerékpárral elestem, s lejött a térdemről a plezúr. Otthon nem volt semmink, így édesapám a közeli rendelőintézetbe vitt. Este lévén már csak a Fogászaton volt rendelés, s ott sem volt épp beteg. A személyzet rögvest kezelésbe vett, lemosták és bekötötték a sebemet. Eszükbe sem jutott, hogy nem a fogam fáj, nem a számban van a seb, ők esküjükhöz híven elsősegélyben részesítettek. Utólag is köszönöm nekik. Mai követőik bizonyára átirányítanának az ügyeletes Traumára akkor is, ha az sok tíz kilométerrel távolabb van, s közben harsányan szidnák Gyurcsányt és a reformjait.

Másik példám ugyanabban a kisvárosban, de a korábbi rendelőt felváltó korszerű rendelőintézet Sebészetén történt. Mentővel vittem nekik egy sérültet, s épp akkorra fejezték be egy másik sérült ellátását. Nem tudom már, mi volt a baja, csak arra emlékszem, hogy munkahelyéről érkezett, felettébb piszkosan. Megmoshatom a kezem? ? kérdezte, mielőtt kiment volna a rendelőből. Nem, mert itt csak mi mosunk kezet ? mondta a nővér ?, menjen a vécébe kezet mosni! A járó beteg mit tehetett volna, piszkos kézzel távozott. A személyzet előttem elégtelenre vizsgázott. Úgy gondolom, ha valaki szívvel-lélekkel látja el hivatását, akkor mindenkin segít, ha viszont csak elvégzendő munkának érzi azt, úgy inkább a reformokra fogja saját trehányságát.