Női sorsok a háborúban
Nyugat-Európa nem hajlandó elfogadni, hogy a kommunizmus áldozatainak története nem privát kelet-európai ügy ? mondta Balog Zoltán miniszteri biztos, a Gulág-emlékév programjait szervező Gulág Emlékbizottság elnöke délelőtt a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében.
A Gulág Alapítvány Szabadság helyett erőszak ? Magyar női sorsok 1944-1945-ben címmel megrendezett konferenciáján Balog Zoltán arról beszélt: míg a náci rémtettekről mindenki úgy gondolja ? nagyon helyesen ?, hogy közös európai bűn, és az egész világ felelőssége, hogy ne ismétlődhessenek meg, addig a kommunizmus bűneit Nyugat-Európa privát kelet-európai történetnek tartja, amelyhez semmi köze. Pedig nyilvánvaló, hogy a világháború lezárásának egyenes következménye, ami a gulágokon történt ? tette hozzá.
A volt miniszter szerint a nyugat-európai országok szegényebbek lesznek, kisebb lesz az ellenálló képességük, ha nem ismerik meg ezt a történetet. ? Mi látjuk, hogy ahol nincs szabadság, ott államilag támogatott erőszak van, ott kiszolgáltatott az egyes állampolgár és kiszolgáltatottak a közösségek. Aki nem tudja, hogy milyen drága a szabadság, az könnyen kockára teszi azt ? fogalmazott.
Varga Benedek, a múzeum főigazgatója ismertette: egy orvostörténeti kutatás adatai szerint 1944-1945-ben több mint 42 ezer nő fertőződött meg Magyarországon egy addig Európában ismeretlen, ázsiai típusú szifilisszel. Magyarország lakossága akkor nyolcmillió volt, a nők száma négymillióra tehető, ez tehát minimálisan 10 százalékos érintettséget jelent. Ugyanakkor nyilván nem minden áldozat fertőződött meg, és nem is keresett föl mindenki orvost, aki elkapta a betegséget. Így a valószínűsíthető adat 15 és 25 százalék közötti lehet.
A főigazgató arról is beszélt, hogy a ’80-as években Németországban végeztek egy kutatást arról, hogy a II. világháborúban a különböző németországi megszállási zónákban milyen arányú volt a nemi erőszak. Az orosz zónában kimagasló, 35-40 százalék volt a megerőszakolt nők aránya. Úgy fogalmazott: ez nem túlkapás, ez a rendszer maga. Ilyen arányú erőszak csak úgy történhetett meg, ha a rendszer működtetői, a vezetők parancsba adták katonáiknak, hogy tömegesen erőszakolják meg a nőket, megalázva ezzel az elfoglalt ország lakosságát.
Sölch Gellért, az Emberi Erőforrások Minisztériumának stratégiai ügyekért felelős helyettes államtitkára köszöntőjében elmondta: a háborúról leggyakrabban a hivatásos katonák küzdelme, haditervek és stratégiák összecsapása, a halálos áldozatok száma és a békekötés időpontja fér rá a történelemkönyvek lapjaira, a háború valódi arca azonban a frontvonalak mögött mutatkozik meg igazán. A hátországban maradt csonka családok, a menekülni kényszerülők, a fogságba ejtett, munkatáborba hurcolt emberek százezreinek gyötrelmeiről a legnehezebb számot adni, hiszen nem számokról, statisztikákról, hanem érzésekről, megalázottságról és szégyenről kell beszélni.
A helyettes államtitkár kitért arra: a második világháború szovjet kegyetlenkedései, a nők elleni erőszak nemcsak az elkövetők pillanatnyi tébolya volt, hanem tudatos eszköz, amelyet a vörös hadsereg szándékosan használt a legyőzött nemzet megtörésére. A nők elleni tömeges erőszakról évtizedekig szűk körben is alig mertek az áldozatok beszélni, de azt nem megtörténté tenni nem lehet, az egész magyar nemzet és más közép-európai nemzetek is fájó sebként hordozzák. Ezeket a bűnöket a kommunizmus jelképei, a vörös csillag, a sarló és a kalapács alatt követték el, ezért nem nézhetünk félre, nem legyinthetünk rá, hogy egyesek a feledés homályába taszítanák a diktatúra rémtetteit, mások nosztalgiát igyekeznek ébreszteni a kor iránt.
