ZETApress

Kislányommal utaztunk a Hatos villamoson. A zsúfolt kocsi első peronján szorongtunk, kapaszkodó nem is volt a közelünkben. Reménytelenül tekintgettünk jobbra-balra, mikor egy meleg hang szólalt meg a közelünkben. Asszonyom, kapaszkodjon csak nyugodtan belém! ? mondta a hang gazdája, egy jólszituált fiatalember, s már nyújtotta is izmos karját.

Boldogan belekapaszkodtam, s hálásan biccentettem neki, meg a körülötte álló két hasonló korú fiatalembernek is. Látod kislányom, vannak még ilyen kedves rendes emberek. Bár minél többen lennének! ? mondtam gyermekemnek. Ezután elköszöntünk, leszálltunk, s jó érzésekkel telve sétálgattunk az első édességboltig.

Anyu! Vegyél csokit! ? kérlelt kislányom. Sokadikán voltunk, ilyenkor már élére állítom a garasokat. Mégse nem tudtam ellenállni. Pénztárcámhoz nyúltam, kinyitottam. Meghűlt bennem a vér. Az erszény teljesen üres volt. Csak néztem, néztem, forgott velem a világ. Csak kislányom hangja térített magamhoz.

Anyu! Csak nem lopták el a pénzedet? Csak nem az a bácsi volt, akiről azt mondtad, hogy olyan rendes? ? kérdezte kislányom. Nem! Az nem lehet! ? sápadoztam, de már tudtam, hogy a jólöltözött fiatalember két társával egyetemben volt a tettes.

Azzal vigasztaltam magam, hogy mindössze pár száz forintom lehetett, amit elloptak. A három tolvajnak ez nem nagy összeg. Csak az bántott, hogy ez a pénz a hétvégi kosztra volt. Azon a vasárnapon elmaradt a jó ebéd, de nem is az ellopott pénzt sajnáltam, hanem az emberekbe hajdan vetett, ám mára már teljesen eltűnt bizalmamat. Jó lenne, ha legalább ezt valaki visszaszolgáltatná!