ZETApress

Egy hete dobta ki az ablakon saját kutyáját egy gazdagréti nő, aki a közeli óvodában dajkaként dolgozik. Az esetre egy járókelő lett figyelmes, aki rögtön orvost hívott az állathoz, hiába. Mivel az kutyában chip volt, így meg tudták keresni a tulajdonost. A lelketlen nő közölte: altassák el az állatot, s a költségeket nem hajlandó fedezni.

A Jack Russell Terriert végül el kellett altatni, olyan súlyos sérüléseket szenvedett. Bűne állítólag az volt, hogy megharapta a nő ötéves kislányát. Az Állatvédőrség feljelentést tett, s holnapra gyertyagyújtást szervez a kutyus emlékére a tetthelyen. Az internetes kommentálók elítélik a cselekedetet, a munkaadó pedig a hatósági vizsgálat lezárta után dönt arról, hogy egy ilyen dajkára rábízhatják-e az ovisokat?

A mai Metropolban az egyik olvasó arról ír, hogy egy nagyon öreg, fáradt, nehézkes, kopott szőrű kutya alig vonszolta magát, mégis hűségesen követte gazdáját. A madzag feszült a kézben és a nyakon, de a hűséges állat igyekezett lépést tartani az Istenként tisztelt gazdival. Aztán mikor véletlenül belebotlott, a lábak belerúgtak. Fájdalmasan felnyögött, de tovább vonszolta magát. Az emberek csak nézték, néhányan megrendültek, de szó nélkül hagyták. Gyorsan elfordították fejüket, s a kutyát és gazdáját lassan elnyelte a közömbösség.

Egy pillanat az ember(telen)ségről című írás engem is megrendített. Sajnos sokan vonszolják kutyájukat, s akkor sem lazítanak a húzáson, amikor az eb épp a dolgát végzi, mert lusták egy lépéssel közelebb kerülni hozzá, hogy addig se feszüljön a póráz. Nem derült ki az írásból, milyen korú és alkatú volt a gazdi ? akit mégse kéne becézgetnünk! ? de lehet, hogy épp testalkata miatt nem mert rászólni senki. Amúgy sem szeretjük a konfliktusokat, s talán még a kutyus is gazdáját védte volna meg a segítőkész idegentől. Talán nem a közöny, hanem épp a félelem késztette némaságra a járókelőket.

2004-től van új állatvédelmi törvényünk, ám ez nem erre az esetre, hanem az életet kioltókra, a kutyájukat az V. emeleti ablakból kidobókra vonatkozik. A törvény viszont csak akkor jó, ha alkalmazzák bíróságaink. Hiába sújthatják három évig tartó végrehajtandó szabadságvesztéssel az állatkínzót, ha legfeljebb felfüggesztettet mernek kiszabni, de ezt is ritkán. Marad a pár tízezer forintos pénzbüntetés, mely bevételt jelent az államkincstárnak.

Néhány éve ?állatvédők? vették kezükbe az igazságszolgáltatást, s durván bántalmaztak, halálra vertek olyan embereket, akik lelkén több állat halála száradt, több állatot kínoztak meg és pusztítottak el feleslegesen. Az interneten sokan követelik a dajka fejét, szívesen kidobnák őt is az ötödikről. Van-e joga bárkinek bosszút állni rajtuk, s az állatok életéért cserébe az övéket elvenni? ? tették fel többen a kérdést. Válaszunk természetesen NEM!

Persze az önbíráskodást az is kiválthatja, ha az nem büntet, akinek ezt meg kéne tennie! Ha az állatbarátok azt látják, hogy a jogi lehetőségek ellenére az állatkínzó megússza a börtönt ? s ezzel a bűnismétlésre is lehetőséget kap ? kénytelen saját kezébe venni az igazságszolgáltatást! El kéne már gondolkozni azon a bíróságainknak, hogy függetlenségük nem jelenthet a törvényektől való függetlenséget, mert ezzel csak társadalmi elégedetlenséget szülnek! Ha valaki nem kap elégtételt a bíróságtól, könnyen válhat önbíráskodóvá. Nem kéne megvárni az újabb lincselést, s rács közé kéne juttatni végre az állatkínzókat! A tízéves türelmi idő túlságosan hosszú volt, s az eddigi bírói közömbösség a törvény lejáratását okozta, és a jogbiztonság hiányát mutatta. Addig kéne példát statuálni a bíróságoknak, amíg nem az állatbarátok dobják le az állatkínzókat a háztetőkről!