ZETApress

Augusztus 21-én csütörtökön a Budai Vár Szentháromság tere zenei emlékművé alakul, és egyetlen hangban olvad össze, mindaz ami a szabadságvágy örök üzenetét hordozza – tudatták sajtósaik. A megakoncert fotós-videós előzetese idekattintva olvasható.

Ahol születtem… itt mindig megpihen egy pillanatra az idő, a múlt és a jelen finoman összefonódik, akár a hajnalban derengő köd Budapest ismerős utcái felett. Gyermekkorom emlékei, a Bem Klub halvány fényei, az első, titokban lopott csók, az élőnek hitt örök boldogság és az első keserű csalódás.

Mai napig élnek még a tanult dallamok, amelyek akkoriban belém vésődtek, de az is igaz, hogy mára egy-kettő halványulni kezdett. Örök kapaszkodóként, ott cseng bennem édesanyám simogató hangja, és óvó tekintete, édesapám bölcs szavai és szenvedélyes hegedűjátéka, a barátok heves diskurzus utáni felszabadult nevetése… Ahogy telik az idő, egyre markánsabban és egyre mélyebben visszhangozva elevenednek fel bennem a történetek.

A világ színpadain és a stúdióiban töltött évtizedek csak felerősítették bennem azt a megingathatatlan erőt, amely mindig visszahoz szülőhazámba. Ez a dal azokhoz is szól, akik útjuk során elveszítettek valamit önmagukból. Akik olykor még néha csillogó-villogó életükben is idegennek érzik magukat, de hisznek benne, hogy létezik hazatérés, megbocsátás, újrakezdés, és hogy a család, a gyökerek és a szeretet időtlen körforgása újra egésszé tehet mindnyájunkat – mondta Leslie Mandoki.

A szülőhazám a lélegzetem. Anyanyelvem csendesen csordogál az ereimben, azokban az erekben, melyeken radikális intenzitással áramlik át sok-sok élettapasztalat, még akkor is, amikor angolul írom a dalaimat, és németül az esszéimet, az anyanyelvem olyan, mint egy patak, amely sosem apad el, egy elveszíthetetlen pillanat, ami a létezésem fonalát szőtte és alakította. Ötven éve fájó szívvel kellett mennem, és sokáig nem térhettem vissza. Most, amikor tehetem jövök, még ha nem is olyan gyakran, mint ahogyan szeretném. A szülőföldem a belső égboltom, a szívem egyik darabja, egy lobogó mécses, ami nem alszik ki soha. Minél távolabb kerültem tőle, annál közelebb és mélyebben élt bennem, emlékké érett és mítosszá lett, szinte szakrálissá.

Magyarnak lenni nem igazolvány kérdése, nem egy hivatalos formula, nem egy népszámlálási rubrika. Mindig is bennem élt a magyarság iránti szomjúság, az emlékekbe és örömbe rejtett melankólia, a gyönyörű nyelvben oldott identitás. A szülőhazám én magam vagyok, ahogy emlékezem, ahogy vágyakozom, és ahogy megmaradok olyannak, amit kimondani vagy megírni nem lehet, csak megélni. Mindig is büszke voltam, és vagyok a gyökereimre, hisz a magyarság nem egy télikabát, amit tavasszal beakaszt az ember a szekrénybe – tette hozzá Leslie Mandoki.