ZETApress

Hideg februári csütörtök délután volt a hetvenes évek derekán. Autóvezetést tanultam az ATI józsefvárosi autósiskolájában. Elméleti oktatásunk a Dankó utcai tantermekben volt – írta egy olvasónk.

Az autó fő részeinek bemutatása közben elém lépett egy molett csaj. Izgatóan formás feneke volt, rögvest rágerjedtem, s egy hirtelen ötlettől vezérelve nekinyomtam ágaskodó szerszámomat. Rögvest félreugrott, rám nézett és egymásra mosolyogtunk. Az óra folytatódott, s egyikünk se szólt a másikhoz.

Estig tartott az előadás, kimentem a Baross utcai buszmegállóba, s nem sokkal később ő is odaért. Mellém lépett, egymásra néztünk. Melegség fogott el, magamhoz húztam és szó nélkül szájon csókoltam. Így álltunk percekig, majd amikor végre elvált az ajkunk, ő törte meg a csendet: Téged hogy hívnak? – kérdezte kíváncsian.

Kölcsönösen bemutatkoztunk. Megtudtam, hogy Gabinak hívják, két évvel idősebb nálam és közgazdász valahol. Én is értelmiségi pályán voltam, sok közös témánk volt és a nagykörúti New York Kávéházban vacsora mellett folytattuk az ismerkedést. Nagyon jó étvágya volt, nem véletlenül hízott ilyen teltre. Elmondta, hogy a Rákóczi úton a szüleivel lakik, s ha megszerzi a jogosítványt, vezetheti autójukat. – Nekem sincs még kocsim, de rövidesen megkapom. Régóta benn van az igénylésem a Merkúrnál, így később azzal is járhatunk! – jeleztem, hogy komolyak a szándékaim. Vacsora után a Blaháig kísértem. – A túloldalon lakom, de ne gyere a kapuig! Találkozzunk szombaton 10 órakor ugyanitt! – kérte. Forró csókkal váltunk el. Hazabuszoztam Újpalotára és izgatottan vártam a szombatot.

Másnap hétvégére pluszmunkát kaptam. Nem tudtam értesíteni, hiszen akkor nem volt még mobiltelefon, vezetékes is csak kevés és számát se tudtam, így elmaradt a találkozás. Hétfőn mentem újra az autósiskolába, de nem volt még ott. Csak az első óra után érkezett, leült mellém és megfogta a kezem. – Te sem voltál ott szombaton? – kérdezte, s rögvest elhúzódtam. Utána már nem is szóltam hozzá többet, s úgy mentem haza este, hogy el sem köszöntünk egymástól. Ez volt az utolsó elméleti foglalkozásunk, s a KRESZ és a műszaki vizsgáinkon sem találkoztunk. Később elgondolkoztam azon, hogy jó lenne mégis összejönnünk! Az is eszembe jutott, hogy talán ő odament szombat délelőtt, de szégyellte, hogy feleslegesen várt rám, s azért hazudta, hogy ő sem jött el.

Rövidesen kezdődött a gyakorlati képzés, s Gabi bátyjaként telefonon megkérdeztem az autósiskolát, hol és mikor kezdődik a vezetés oktatása. Megmondták az időt, az oktató nevét, kocsija rendszámát, s mivel nem ütközött az enyémmel, a Népligetbe mentem. A tanulókocsik mellett sétáltam, de sehol se láttam se őt, se autóját. Aztán hirtelen feltűnt a kocsi a semmiből, tőlem távol lefékezett, Gabi beugrott, s már indultak is tovább. Ekkor láttam utoljára. Máig se tudom, hogy észrevett-e engem és direkt elbújt előlem, vagy nem figyelt rám, mert nem sejthette, hogy akkor ott leszek.

Több kalandom is lett azután, velük az első csóknál is tovább jutottam, de mindegyikük felejthetőnek bizonyult. Pár év múlva megismertem a feleségem, gyermekeink születtek, azóta is boldogan élünk, de gyakran eszembe jut az ötven évvel ezelőtti nyálcunami Gabival azon a gyönyörű februári éjszakán. Azon is elgondolkozom olyankor, hogy milyen lenne most az életem (vagy az életünk?), ha nem húzom el a kezem az autósiskolán azon a február végi hétfő délután.

S mit tehet mindehhez a főszerkesztő? Ha olvasóink szeretnek nosztalgiázni, vannak régi elrontott szerelmi történetei, kérem, osszák meg velünk, hogy tanulságként bemutathassuk portálunkon!