ZETApress

Aligha a hangzatos világbéke idealisztikus elérése, inkább a fegyverkezésben az orosz versenyhátrány miatti időnyerés lehetett II. Miklós cár célja, amikor 1898-ban nemzetközi békekonferencia összehívását javasolta a nagyhatalmaknak – írta Nagy László az Országút című folyóirat tegnapi számában. Fotóink a szerző felvételei.

Erőteljes fegyverkezés jellemezte a XIX. század végét, bár ez súlyos gazdasági megterhelést jelentett az államok számára. A belső feszültségekkel, gazdasági gondokkal küzdő Oroszország még nem érezte fel­készültnek magát a nagyhatalmak közötti esetleges háborúra, így a cár jobbnak látta, ha béke-kezdemé­nyezéssel áll elő. Ezzel – a Nagy Háborúig – el is nyerte a közvéleménytől a békecár titulust.

Az orosz diplomácia és hadvezetés, de még a jelleméből fakadóan szélsőségekre hajlamos cár is a fegyverkezés korlátozása, a hadviselési szabályok megalkotása, a nemzetközi viszályok békés rende­zése, a nemzetközi választott bíráskodás kialakítása lehet. A hadügyekben versenyelőnyben lévő Anglia, Franciaország, Németország nem lelkesedett a kon­ferencia összehívásáért, de az oroszoknak sikerült megnyerni az amerikaiak támogatását.

A helyszín ügyében az orosz javaslat telitalálat volt, a nagyhatalmak területét nem, sőt Svájcot sem (amelynek tekintélyét megnyirbálta az Erzsébet ki­rályné elleni 1898-as genfi merénylet) ajánlották, ellenben a semleges Hollandia nagyvárosát, Hágát egyöntetűen pozitívan fogadták az érintettek. A hol­landok örömmel adtak otthont az értekezletnek, jog­gal vélték úgy, hogy nemzetközi viták, kisebb-nagyobb államközi, jogi nézeteltérések mindig lesznek, amelyek idővel a tárgyalóasztalnál folytatódnak, és ez számukra diplomáciai, üzleti okokból is csak előnyös lehet.

1899. május-július között, az első békeértekez­leten – a hágai királyi rezidencián, a Huisten Bosch (Erdei Ház) kastélyban – 26 állam képviselői vettek részt. Ekkor döntöttek a választottbíróság létrehozásáról (célja: az Államok között felmerülő vitás ügyek az illető Államok választotta bírókkal és a jog tisztelete alapján nyerjenek elintézést), és nem mellékesen arról is, hogy a béke ügyének és szervezeteinek méltó otthont adó épületet hoznak létre Hágában. Ehhez a holland kormány azonnal területet is biztosított.

Az építés költségeinek nagy részéhez sikerült tá mozgatót találni, a skót származású, az Egyesült Álla­mokban (jórészt a fegyverkezésből) meggazdagodott acélgyáros, Andrew Carnegie személyében, aki 1903 októberében írta alá az adományozó levelet. Hatalma vagyona többségét a kultúrára, oktatásra és emberbaráti célokra költötte, így többek között Hágában is fenn­marad a neve, a Carnegie Alapítvány napjainkban is működik a Békepalota egyik szervezeteként.

A nyilvános pályázatot 1906-ban írták ki, mely­re 216 pályamű érkezett. A magyar kormányzat külön meghívás alapján kért fel hazai pályázókat, így Alpár Ignác, Sándy Gyula és Foerk Ernő (közös pályázat), illetve Tory Emil építésze­ket. A bírálóbizottság tagjai angol, német, oszt­rák, francia, amerikai építészek voltak, továbbá a hollandok zseniális építésze, Pierre Cuypers, az amszterdami Rijksmuseum tervezője.

Az 1. díjat, 12 ezer holland forintot, Louis Marie Cordonnier (1854-1940) francia épí­tész kapta, őt bízták meg az épület kivitelezésével is. Akadtak pénzügyi gondok és szakmai kifogások is a terv kapcsán és ellen, költségtúllépés miatt a tornyok számát csökkentették, s részben átter­veztették az épületet. De a francia jól érzékelte, a különbözőségek ellenére megnyilvánuló harmo­nizáció tetszést arat majd. A századforduló idején Hollandiában több hasonló stílusú kastély épült, Cuypers is kivette ebből a részét.

Magyar pályázó nem került az 1-6. díja­zott közé, a bécsi szecesszió nagymestere, Ottó Wagner is csak a 4.-díjat kapta. A magyar szaksajtó közölte pályázóink terveit, elképzeléseit. Terjedelmi okok miatt csak Alpár terve idézhető, ez éppen ellenkezője volt a megvalósultnak. Telje­sen reális, világos megokolású volt a koncepciója: Ez nem városi középület, amelynek a mellette és körülötte álló épületek fölött dominálnia kell. Ide nem kell torony, kupola vagy egyéb magasra törő tömeg; a csöndes parkban, hatalmas fák között klasszikus és előkelő nyugodtságban, de méltó­ságának megfelelő monumentalitással terveztem a béke palotáját.

1907-ben, immár a Binnenhof Lovagtermében, a következő ülésen – amelyet legaktívabban Theodor Roosevelt elnök kezdeményezett – már negyven­négy ország (köztük ismét a Monarchia is) képvi­seltette magát, sőt, a két ülés között harminchárom választottbírósági ítélet már meg is született. Ezen a konferencián a franciák indítványára döntöt­tek arról, hogy az aláíró államok különleges hazai termékeikkel járuljanak hozzá a palota építéséhez, külső-belső kialakításához, díszítéséhez.

Hazánk sem akart kimaradni a nemzetek kari­tatív hozzájárulásából, a Miniszterelnökség pá­lyázatot írt ki, 1913. júniusban az 1. díjat egy­hangúlag Sikorski Zsolnay Miklósnak ítélte oda, akitől négy nagy méretű, egyforma Zsolnay-váza elkészítését rendelték meg. Zsolnay Miklós (1888-1973) Zsolnay Júlia és a lengyel származású Sikorski Tádé házasságából született. A Zsolnay-gyár kerámia osztályának ve­zetője volt, csodálatos rajztehetséggel megáldva. Érdekesség, hogy az édesapa, Sikorsi Tádé is be­került a hágai pályázók szűkített, öt-fős körébe, de az Alpár Ignác vezette bizottság a mindössze huszonöt éves Miklós tervét fogadta el.

A műleírás szerint ?körvonalait tekintve keleties benyomást kelt a nézőben, mert a váza és födele turbánra emlékeztet. Díszítőelemeit a növény- és állatvilágból veszi, erősen stilizálva. Az egész mű barna plutonitmasszából készül. A lábrész négy stilizált sörényű ülő oroszlánból áll. A két méter magas, egy méter átmérőjű vázák valóban kiválóan harmonizáltak a kül- és beltérrel, egyön­tetű tetszést arattak.

Elkészültek ugyan az alkotások, de a Nagy Há­ború kitörése miatt már nem volt lehetőség azok Hágába szállítására. Sőt – a háború okozta csaló­dottság miatt – felmerült végleges itthon tartásuk is, végül mégis megtörtént az átadás. Ma tehát négy, azonos kivitelű Zsolnay váza díszíti a Vredespaleis-t, három a beltérben, egy a kültérben. A legjobb minőségű építőanyagok felhaszná­lásával és a nemzetek felajánlásaival biztosított pazar beltéri kialakítás végül 1913-ig tartott. Ekkor adták át többek között Vilma királynő és Andrew Carnegie jelenlétében.

Továbbra sem maradtak el a kritikák, túl hivalkodónak tartották, ráadásul értelmetlennek, hiszen a békétlenség továbbra sem szűnt meg a világban. Az 1904/1905-ös japán-orosz háború már jelezte a sötét jövőt. Nem kevés gúnyos, keserű kommentárt váltott ki a korabeli sajtóban: minek a békeértekezletek, ha háborúk folynak, de mind­ez nem tántorította el a béke (látszólagos) híveit. A két világháború alatt az ítélkezés szünetelt, de vitás kérdésekben sok államnak azóta is sikerült egyezségre jutni egymással.

Napjainkban az épület ad otthont a Nemzet­közi Bíróságnak (ennek ez idáig egyetlen ma­gyar tagja volt, 1993-2003 között Herczegh Géza (1928-2010) nemzetközi jogász, az MTA tagja, Herczeg Anita édesapja, az Állandó Választottbíróságnak, a Hágai Nemzetközi Jogi Akadémiának, a Békepalota Nemzetközi Jogi Könyvtárának és a Carnegie Alapítványnak. A fenti két szervezet nem keverendő össze a szintén hágai központú ENSZ Nemzetközi Büntetőbírósággal (amely nép-irtás, háborús bűncselekmény, agresszió stb. kapcsán az egyén felelősségét vizsgálja és nem az államokét), amelyből egyes tagállamok, így hazánk is, a közelmúltban bejelentették kilépési szándékukat.

2007-ben a palota teljes felújításon esett át, az épület mögött új hivatali szárnyat alakítottak ki, 2012-ben látogatóközpont is épült, bár manapság erősen korlátozott a belső terület látogathatósága. Bármilyen csodálattal adózunk is a korabeli építé­szek, szakemberek hozzáértésének, az ügy lényegét, a béke dolgát illetően a csalódottság megmarad.

Talán ezt érezhette Kosztolányi Dezső is, aki hágai látogatása kapcsán így írt a Pesti Hírlap 1931. augusztus 23-i számában: Hunyorogva nézünk a Vredespaleis karcsú tornyaira, s nem tudjuk, hogy viselkedjünk: levegyük-e kalapunkat, mint a szentegyház előtt, az eszme magasztosságára gondolva, vagy sírjunk, talán kacagjunk azon, hogy még mindig itt áll, a történlek után, a történtek ellenére is, mint holmi újmódi Janus-templom, mely senkinek se nyújt menedéket. Kaján játéka a véletlennek, hogy a békepalota pont 1913-ban készült el, amikor már a világháború is elkészült. Pedig 1931 után még történt egy s más, de úgy tűnik, a hollandok egykori számítása bevált, legyen náluk a béke otthona. A békétlenségnek úgyis sok hazája van…