ZETApress

Nagy B. István (1933-2006) Munkácsy-díjas festőművész emlékkiállítása nyílt meg 17 órakor halálának 20. évfordulója alkalmából a Femme Harmone Galériában. A kiállítást B. Tóth Klára festőművész nyitotta meg.

A belvárosi Bárczy István utca 2-4-ben megvásárolhattuk a Nagy B. István életművét bemutató gyönyörű albumot, melyből az alábbi idézetek származnak. Fotóink Egressy Rita Natasa felvételei.

A festészet sok útja közül azt választottam, amelyben úgy érzem, emberközelben maradhatok. 5 éves koromtól az iskola kapujáig szinte tombolt bennem a színek, formák, karakterek és mozgások élvezete. Ekkor még természetes volt, hogy mindenből rajz legyen, ami a fantáziámhoz érkezett míg az iskolában meg nem kaptam az első elmarasztaló kritikát. Ez évekre legátolt.

Alsó-, közép- és felsőfokú oktatás következett. Csaknem 20 éven át nálam illetékesebbek adták ki és kérték számon tennivalóimat. Mégis ebben az eredménytelennek tűnő időszakban érlelődött bennem hivatássá a hajlam, ez alatt tisztázódtak etikai vonatkozásai.

Az örökkévalóság megfestése vonzott a pályára tizenéves koromban. 14 évesen megértettem, hogy a festészet is lehet eszköze az Isten országa keresésének, sőt, talán nálam valami kitüntetett eszköze. 1951-től az Iparművészeti, majd a Képzőművészeti Főiskolán tanultam tovább – rosszul. Ferenczy Noémi és Szőnyi István hol reményt, hol aggodalmat keltő növendéke voltam. Éppen azokban az években nem volt elég érzékem a művészet megtanítható oldalához. Mindebből nem következik az, hogy ne emlékeznék hálával és szeretettel mestereimre, akik nem azonosítottak pillanatnyi teljesítményeimmel.

Nyugalmam sosem volt, az elidegenedettség kényszernyugalmát pedig nem tudtam vállalni. Képeim ezért nem szépek, talán az igazság keresése ad nekik olykqr valamilyen esztétikai minőséget. Technicizálódó korunkban nagyon védtelennek érzem őket, és úgy gondolom, szükségük van arra a meleg fészekre, amit bársonyból építek köréjük. Hogy bennük mi van, az remélem könnyen kibogozható, hazai fonálból, sokunk sorsának szálaiból készültek.

Nekem pedig naponként élményem volt a kudarc, az alulmaradás és a bömbölve újrakezdés. Ez az élmény egyébként állandósult, csak a bömbölést váltotta fel a belenyugvó felismerése annak, hogy a művészetben a jó cél többnyire elszökik az eredmény elől.

Jelenlegi szakmai felkészültségem nem annyira oktatás, hanem inkább küzdelmes okulások eredménye. Keresem az útját a tudattalanban feszülő képformáló erők felszabadításának és a tartalmi szándékkal való szintézisének, akár ünnepelt hagyományok vagy jelenkori divatnormák rovására is. Ezt a magatartást a konformizmus vagy avantgárd ellentétpárjába nem tudom beleerőltetni.

1989-ben elmentem 15 évre tanszékvezetőnek az Eszterházy Károly Főiskolára. Amire én nem számítottam, az az, hogy én fogok rengeteget tanulni a diákoktól, hogy könnyű lesz őket szeretni, hogy nagyon fogom élvezni ezt az egészet és amire ugyancsak számítanom kellett volna, de nem buktam bele sehol.

Kutatom, és szeretném képekben kifejezni az ember sokféle minőségét és határait: a fölülmaradó vagy erkölcsileg győztes embert és a nem-embert, az anakronisztikus és a korszerű embert, a megalázottat és a megbecsülendőt. És kidolgoztam a világ egyik leglassabb festő technikáját magamnak. De ez már csak így van, ezen változtatni nem tudnék, nem is akarnék, csak bár még elkészülne legalább az, ami tényleg nagyon fontos, hogy legalább az építmény belül is legyen bedeszkázva egy kissé (2006).

Nálam már nem megy az, hogy az egész munkásságom, az valami nagyon egységes, vagy messziről is nagyon egységes dolognak tűnjön, ami hát a XX. század művészetében azért előfordul, hogy számos festő különböző jellegű képeket fest, ami azért még lehet, hogy ugyanabba a stílusba sorolható, de ha nem is, akkor is ott van mögötte szerencsés esetben ugyanaz az ember. Nos, én is úgy érzem, ezt merem vállalni, hogy ezek általában a nagyobb méretű képektől számos ok miatt különböznek, de azért én vagyok mögöttük (2003).

A legfontosabbnak az Isten jelenlétét, vagy az ő hozzánk való viszonyának a jelenlétét tartom. Ezt fogalmazzák úgy, hogy a kegyelme meg a szeretete. Eddig úgy érzem, hogy a képek nyelvén ezt nem kell különösebben sem kettéválasztani, sem etimológiáikig közelíteni, hanem ahogy a megérzésem vagy megsejtésem szerint a szellemi valóságban is ezek mind valahogy egy Ugyanazon dolognak a különböző megnevezést lehetővé tévő oldalai, úgy a festményeknek is megvan az az adottságuk talán, hogy nem kell, hogy külön megnevezzék, hanem a kép végső vibrációjába, vagy a végső kicsengésébe ez megérezhető. Na most, hogyha ezt egy ismert és egyszerű téma is tudja – nem azt mondom, hogy hordozni, mert hordozni a festék hordozza, meg a kép arányai, elemei, de elősegíteni -, akkor ez szerintem nagyon jó dolog, és valahol a művészet klasszikus kora hatóképességéhez közeledik (2003).