ZETApress

Egyed László: A roncsolás művészete című időszaki kiállítását április 29-én szerdán 19 órakor nyitotta meg Szendrői Balázs matematikus a Szikra Galériában. A tegnap esti finisszázson Meizer Stift Bernadett tartott tárlatvezetést a belvárosi Vármegye utca 7. földszintjén.

Amikor először beléptem ebbe a galériába, nem ismertem igazán Egyed László munkáit. Nem tudtam pontosan, mit látok, mégis volt egy nagyon erős érzésem: hogy néznem kell ezeket a képeket. Nem azért, mert azonnal értettem őket, hanem mert valami elkezdett dolgozni bennem. Mintha ezek a felületek nem magyarázatot kértek volna, hanem figyelmet. És szeretném rögtön az elején kimondani: ezeknél a képeknél nem baj, ha valaki elsőre nem tudja, mit lát. Sőt, talán nem is az a cél, hogy azonnal megfejtsük őket. Inkább az, hogy észrevegyük, mit váltanak ki belőlünk – kezdte szavait Bernadett.

Egyed László képeihez szerintem nem úgy érdemes közelíteni, hogy mit ábrázolnak? Inkább úgy: mi történik itt az anyaggal? Mi történik a papírral, a rostokkal, a színekkel, a szakadásokkal, a rácsnyomokkal, a felpöndörödő szélekkel? Az 1987-es interjú címe nagyon pontos: A roncsolás szépsége. Ez elsőre ellentmondásnak tűnhet, mert a roncsolásról általában azt gondoljuk, hogy valami elromlott vagy tönkrement. Egyednél viszont a sérülés nem hiba. A szakadás, a repedés, a gyűrődés, az elöregedés a kép része. Sőt: a jelentés része.

Ő maga mondja az interjúban, hogy egy falrepedés lemásolva már nemcsak falrepedés lehet, hanem hasonlíthat egy érre az élő testben, vagy egy folyóvonalra a térképen. Vagyis ugyanaz a vonal lehet romlás, élet, mozgás, útvonal, test vagy táj. És azt is mondja: az élet, a mozgás és a romlás valahol összefüggenek. Ez számomra az egyik legfontosabb kulcs ezekhez a képekhez: a sérülés itt nem hiba, hanem történet.

A galériatulajdonostól megtudtam egy nagyon izgalmas technikai részletet is: Egyed ezeknél a munkáknál merített papírral dolgozott. Tehát nem egyszerűen kész papírra festett. Maga a papír is az alkotás részeként született meg. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a papírmassza vízben van, egy krémszerű, rostos elegyként. Ebbe kerül bele a szita, a rostok fennakadnak rajta, és ebből kezd kialakulni a lap. De Egyed nem a tökéletes, szabályos papírlapot kereste. Inkább hagyta, sőt tudatosan létrehozta, hogy az anyag szakadt, hiányos, véletlenszerű, textilszerű legyen.

Menet közben festéket is keverhetett a vízbe, például akvarellt, így a szín nem egyszerűen rákerült a papírra, hanem mintha belülről járta volna át a rostokat. Néha rács is került a szitára, és ahol a rács nyoma megjelent, ott más lett a szín, a sűrűség, a felület. Ezért amit itt látunk – a rácsokat, szakadásokat, foltokat, felpöndörödő széleket -, az nem pusztán utólagos díszítés. Ez maga a kép születésének nyoma. A kép már az anyag megszületésekor elkezdődik. Ha most ránéztek egy-egy ilyen felületre, érdemes megfigyelni: mi tűnik először erősebbnek? A szín? A szakadás? A rács? Vagy maga az anyag?

Egyed az interjúban nagyon őszintén beszél magáról. Azt mondja, elég tehetségesnek tartja magát, de nem zseniálisnak. Ez nekem szimpatikus mondat, mert nincs benne póz. Inkább egy olyan művész képe rajzolódik ki, aki rengeteget tanult, figyelt, kételkedett, és nagyon tudatosan építette fel a saját világát.

Nem klasszikus, egyenes akadémiai úton lett művész. Sok önképzés, sok keresés, mesterek és találkozások formálták. Fontos volt számára Szentendre közege is, ahol először talált igazán befogadó művészközösségre. Közben ő maga nemcsak modern akart lenni. Sőt, ortodox festőnek, tradicionális művésznek nevezi magát. Nagyon érdekelte a régi művek időbelisége: a mállás, a repedés, az öregedés. Giottoról beszélve azt mondja, hogy egy régi képhez hozzátartozik a régiség, az idő nyoma. Mintha egy frissen, hibátlanul elkészült régi képben épp az hiányozna, amitől számunkra igazán régi és megrendítő: az idő.

Erről nekem nagyon erősen eszembe jutott, amit Egyed László matematikus barátja írt. Azt mondta, van valami elégikus egy igényes, de sérült, elöregedett alkotásban. Olyan, mint amikor az ember Olaszországban egy régi város utcáin sétál: semmi sem tökéletes, sok minden töredezett, kopott, ódon, mégis nagyon jó ott lenni. Sokszor jobb, mint egy steril, modern térben. Ezek a képek is ilyenek. Nem a hibátlan szépségről szólnak, hanem arról, hogy az idő, a sérülés és az anyag hogyan tud széppé válni. És közben nemcsak véletlen van bennük. Nagyon erős szerkezeteket is látunk: pontokat, vonalakat, rácsokat, horizontokat, foltokat. Egyed barátja szerint őt érdekelték a matematika és a természettudomány kérdései is: modern fizika, téridő, relativitás, geometriai problémák.

De nem azt akarom mondani, hogy ezeket a képeket matematikailag kell nézni. Inkább azt, hogy a látszólag véletlen foltok, szakadások és roncsolások mögött sokszor nagyon erős rend, arány és szerkezet van. Mintha egyszerre lenne jelen bennük a véletlen és a tudatosság. Talán ez a legszebb feszültség Egyed László képeiben: roncsolás és szépség, véletlen és tudatosság, anyag és szerkezet, sérülés és rend, idő és jelenlét.

Én azt javaslom, ne akarjuk túl gyorsan megfejteni ezeket a képeket. Nézzük őket lassan. Akár hunyorítva. Ilyenkor néha eltűnnek a részletek, de jobban látszik a kép nagy szerkezete: a ritmus, a foltok, a sötét és világos részek viszonya. Figyeljük meg, mi marad meg először: egy rács, egy folt, egy szakadás, egy horizont, egy szín, egy ritmus? Lehet, hogy valakinek egy régi fal jut eszébe. Másnak egy térkép, egy seb, egy textil, egy csillagos ég vagy egy olasz város kopott utcája. És ez rendben van.

Ezek a képek nem egyetlen jelentést adnak. Inkább megszólítanak valamit bennünk. Talán ezért hatottak rám is elsőre, még mielőtt értettem volna őket. Mert nem magyarázatot kértek, hanem figyelmet. És ha ezt a figyelmet megadjuk nekik, akkor elkezdenek visszanézni ránk – fejeződött be Bernadett tárlatvezetése. A következő kiállítás június 04-én csütörtökön 19 órakor nyílik ugyanott, a képzőművészeti bemutatóteremben. Kíváncsian várjuk!