ZETApress

Esetek a mentők hétköznapjaiból – 13

Az elmúlt két napban az alkoholisták viszontagságairól írtam sorozatunkban. Most is ezt folytatom. A kilencvenes évek elején ? az akkoriban megalakult Ferencvárosi Polgárőrség tagjaként magam is sokat találkoztam velük. Azon az ominózus novemberi éjszakán mégsem hiszem, hogy részeg emberbe botlottunk, amikor éjfél után a Tűzoltó utcában egy járdán fekvő alakot pillantunk meg. A hőmérő higanyszála jócskán fagypont alá ereszkedett. Szinte hasított a hideg!

Az idős, szakállas, jó hatvanasnak látszó férfi kérdéseinkre nem felel. Zavartan néz, nem érti, miért ébresztettük fel. Sérülést nem találunk rajta, igaz nem is vizsgálhatjuk különösebben. Egyik pupillája mintha tágabb lenne a másiknál. Ez lehet kezdődő góctünet egy agyi katasztrófánál, de sok más kiváltó oka is lehet. Megítélése nem a mi feladatunk. Lényeg, hogy külső sérülést nem látunk, de ettől ő még alaposan beverhette a fejét, de le is üthette valaki. A környék kihalt, bármi előfordulhatott.

Emberünk jól öltözött, elegáns bőrkabát van rajta. Nem kelti csöves benyomását. Csomagja nincs, a csövesek viszont köztudomásúan magukkal hordják minden motyójukat. Bárhogy szeretnénk, nem tudunk meg tőle semmit. Nem tudjuk, hol lakik, honnan jött, s kirabolta-e valaki. Annyit tudunk csak, hogy reggelig itt nem maradhat. Éjfél körül jár az idő, hideg éjszaka van, s azon a héten már több szerencsétlen megfagyott a fővárosban. Felállni viszont nem bír, s mi nem is rángathatjuk.

Rádión jelentjük az esetet a kerületi kapitányságra. Az ügyeletes tiszt járőrkocsit küld, s mentőt hív. Közben a rádióforgalmazás hallatán újabb polgárőr csoport érkezik. Legalább tízen álljuk körül az idős urat, de mindannyian tanácstalanok vagyunk. Várjuk a mentőket, hogy mielőbb segítsenek a rászorulónak. A percek most óráknak tűnnek, csak épp a betegünk nem ért semmit az egészből. Egykedvűen üldögél a járdán, s a falnak támaszkodik.

Nem ilyen segítséget vártunk

Nemsokára befut az orvos nélküli esetkocsi. Két fiatal mentős ? sofőr és ápoló ? érkezik. Mint mondják, a Markóból jöttek. Mentőtiszt, orvos egyikük sem lehet, hisz az már harmadik ember lenne, ők viszont csak ketten vannak. Úgy érkeznek a szűk utcába, hogy a beteg a kocsi bal oldalára kerül, míg a betegtéri ajtó köztudomásúlag a jobb oldalon nyílik.

Mindketten felhúzzák bőrkesztyűjüket ? már így szállnak ki ?, s a beteghez indulnak. Látják, hogy ül, látják, hogy eszméleténél van, ezért különösebb vizsgálódást nem is végeznek. Mondjuk, hogy nem tudtuk felállítani, ezért ők sem kísérlik meg.

Ketten két oldalról elkapják a két karját, s hátán fekve végigvonszolják az úttesten a kocsi túloldalára. Tiszta kabátját alaposan beszennyezik, s ezért már nem az ülésre, csak a betegtér padlójára lökik. Nehogy beszennyezzen valamit. Az ápoló, mint aki jól végezte dolgát, előre ül. Eszébe sem jut, hogy az OMSZ Szolgálati és Működési Szabályzata értelmében szállításkor a beteg mellett lenne a helye. Elmondja, hogy a férfit a kijózanítóba viszik, mert berúgott. Ők a szakemberek, nem vitatkozhatunk. Ott legalább melegben lesz, megmenekül a fagyhaláltól.

A polgárőrökkel döbbenten állok. Még az előzőek ? a durva ráncigálás ? hatása alatt van mindegyikünk. Közben a rendőrök szorgalmasan írják a férfi adatait, meg a mentőkocsi rendszámát. Lehet, hogy ők már hozzászoktak az ilyesfajta látványhoz? Nem kérdezem. A személyi igazolványból egyébként kiderül, hogy a férfi kőbányai lakos, tehát nem csöves. Nem tudni, hogyan került távol otthonától éjnek idején. Családi állapotra, gyermekek számára, munkahelyre persze az új típusú személyiben nincs utalás.

A legnagyobb döbbenet az életkora megismerésekor ér. A hatvan évesnek is kinéző férfi mindössze negyvenes éveinek elején jár. Tőlem csak pár hónappal fiatalabb. Velem is ezt tennék hasonló helyzetben, háborgok magamban azon, ahogy a fiatal mentősök a szó legszorosabb értelmében bántak el kesztyűs kézzel vele. Ennyire talán lehettem szubjektív azon az éjszakán, hiszen bárki bárhol bármikor összeeshet!