ZETApress

hírportál

Alindát kifaggattuk

Számtalan embernek felmondtak a héten a közmédiában. Úgy tudjuk, hogy Veiszer Alinda, a Záróra műsorvezetője nincs közöttük, ám műsora valószínűleg nem folytatódik ősszel. ? Érzem a különbséget az interjú és beszélgetés között ? mondta el nemrég kollégánknak a Dunakorzó Kávéházban.

A Prima Primissa-díjas műsorvezető egyelőre nem írta alá a szerződését, mondván, hogy ezek után nem tudja, kikkel tudna együtt dolgozni a továbbiakban. ? Alinda, milyen lökést adott a gödöllői gimnázium és a szegedi kommunikációs egyetem, hogy tévés legyen? ? kérdezte tőle Szarvas István egy tea mellett, még jóval az elbocsátások előtt.

VA: Azon a téren, hogy tévés legyek, nem adott lökést, egy református líceum hogy adhatott volna? Inkább csak egy attitűd kialakításában vettek részt, amely fontos abban, hogy tévés lettem. Gödöllőn egy református líceumba jártam, s minden előnyével együtt egy ilyen iskolának vannak előre rögzített szabályai is. A szabályok ellen kiválóan lehet lázadni. Az igazságérzetet nagyon jól kialakította, vannak dolgok, ami ellen összefogással lehet együtt fellépni, úgy hogy ebből a szempontból biztos fontos volt, egyrészt. Másrészt, mert adott egy olyan plusztudást, amit egy normális iskola nem biztos, hogy adott volna a vallásokhoz való vagy a Bibliához való viszonyomban. Ez nagy, tág látókörűség. Szeged pedig annyit tett hozzá, hogy ott sok olyan tanár-egyéniséggel találkoztam, beleértve, Pikó Andrástól, Kristóf Gáboron át, Szegvári Katalinig, vagy Simkó János még sorolhatnám, tovább, akik, akik nagyon fontosak voltak abban, hogy tényleg erre a pályára kerültem. Az, hogy televíziós leszek, azért így nem volt lefektetve. Az biztos lett az egyetemen, hogy újságíró lesz belőlem, így vagy úgy.

Olvastam Önnel készült interjúkban, hogy színésznő szeretett volna lenni. A tévériporter egy kicsit színész is. Bár azt is olvastam, hogy kacsingatott az állatorvos és a jogász pálya felé is. Akkor egy kicsit színész is a tévériporter?

VA: Nem hinném, hogy színész, sőt azt gondolom, hogy az a jó tévériporter, aki nem színész. Merthogy ott, az nagyon látszik a képernyőn, ha valaki egy képet akar magáról sugallni. Az is látszik, hogyha valaki őszintén ugyanolyan a képernyőn, amilyen az életben. A színészkedés a halála tud lenni egy riporternek, vagy legalábbis én azt gondolom. Nem éreztem még soha helyét annak, hogy színész legyek. Nem. Inkább azt mondom, hogy vannak olyan helyzetek, amikor rafináltnak lehet lenni. De másmilyennek, mint amilyen az ember valójában, nem. Úgyhogy ezzel nem értek egyet.

Szeretnék most magával készült interjúból idézni: Nem szeretem, ha interjúalany utólag letilt, átír, kijavít, mert azt a helyben kellene. Ha nem tévében készülne az interjú, megjelenés előtt nem mutatná meg a delikvensnek?

VA: Nem az én döntésem, köteles vagyok megmutatni az interjút. Ez abszolút szokásjog, törvény, nem tudom, hogy az interjúalany hozzájárul az interjúhoz, amit adott. Szóval ez nem kérdés. Meg is mutatom, mert én magam is írok. De erről nincsen szó. arról van inkább szó, hogy ha apróságokat javítunk vagy finomítunk, vagy pontosítunk, vagy eszembe jutott még valami, az oké. Azt nagyon-nagyon nem szeretem, amikor alapjaiban változtatja meg az interjúalany utólag az interjút, pusztán azért, mert úgy gondolja, hogy az ő számára, PR szempontjából előnyösebb, vagy valami egész más vezérli.

Rájön utólag, hogy ezt mégse kellett volna mondani, és akkor az interjú ötven százaléka megy a kukába, mert rájött, hogy, nagyot mondott, vagy mégse akarja, hogy ez nyilvános legyen. Ezt gyűlölöm. Ez egy nagyon tipikusan magyar dolog, hogy bár nyilván máshol a világban még nem dolgoztam még. Lehet, hogy egy kicsit erőszakosabban kellene ezt a dolgot csinálni. Az interjúalany nagyon gondolja meg, hogy mit mond egy ilyen, s ne utólag akarja megírni ezt a dolgot. Azért beszélgetünk, hogy ott lehessen reagálni, lehet javítani. Azt mondani, hogy ezt hagyjuk, inkább mégse. Azt mondani egy kérdésre, hogy erre nem szeretnék válaszolni. De azt, hogy utólag az ember jól felépített interjúját gyakorlatilag szanaszét szedi valaki, ezt nagyon nem szeretem.

Tudnék saját példámból nagyon sok olyat mondani, hogy kihagytak egyes kérdéseket, de van még valami, amiben kíváncsi lennék a véleményére. Ebben az esetben viszont konkrét neveket is tudok mondani, amikor például külügyminiszter volt Kovács László, csináltam vele egy interjút, s elküldtem, és egy hónap múlva kaptam vissza tőle, s akkor utána már nem volt aktuális. Itt fönnáll az a veszély, hogyha egy bizonyos idő után küldi vissza az anyagot, akkor elavult a hír értéke. Utána már annyira jóban lettem vele, hogy a következő interjúnál már nem kérte, hogy elküldjem, s nem egy ilyen interjúalanyom volt, aki az első interjút elkérte, s utána már megbízott bennem. Erről mi a véleménye?

VA: Ezt nem tenném, sose bíznék meg senkiben annyira, hogy a szöveget ne kérjem vissza, mint ahogy nem várom el senkitől, hogy megbízzon bennem annyira. Mert hallhattam, érthettem félre, máshogy egy mondatot, mint ahogy elhangzott. Ráadásul arról nem is beszélve, hogy még ha a tudásom száz százalékát is nyújtom, mint interjú guru, még akkor is becsúszhat hiba. És az miért jó, hogyha benne marad? Én azt nem tudom elképzelni, hogy ne kérjek vissza, vagy ne akarjak jóváhagyatni egy interjút. Ebben nem hiszek. Az meg, hogy valaki sokára küldi vissza, én határidőkhöz szoktam kötni, például, péntek délig kérem vissza, különben ebben a formájában megy le, és kész. Ha ez írásban zajlik, ez egy dokumentált történet. Azt nem szeretem, hogy egy újságíró ül az anyagon három hétig, s utána kapok három órát, hogy ellenőrizzem. Arra is volt példa, hogy éjszaka küldték át, éjfélkor, hogy reggel kilencre küldjem vissza.

Szóval, mi arra a garancia, hogy ezalatt megnézem egyáltalán az emailt? Ezért én inkább úgy csinálom, hogy gyorsan megírom, s arra hagyok legalább három-négy napot az interjúalanynak, hogy visszaküldje, úgyhogy ilyen hibák nálam nem szoktak előfordulni. Nem tartom elképzelhetőnek a mai médiavilágban, ahol minden arról szól, hogy a lehető legnagyobb szenzáció legyen, hogy ne akarnám jóváhagyni azt az interjút, amit adtam, vagy ne akarnám jóváhagyatni, amit csináltam.

Térjünk rá a Zárórára, melyben Ön különlegeset alkotott! S megmondom önnek, hogy különösen akkor figyeltem erre föl, amikor elolvastam könyvében a harminc beszélgetést. Mert az egészen más írásban, mint este tízkor vagy pedig napközben. Ha elmélyed az ember, tényleg egészen különleges gondolatokkal találkozik. Az első kérdésem a Zárórával kapcsolatban, hogy jött ki ötven perc, nem sok ez kicsit?

VA: Nem tudom, hogy sok-e? Szerintem pont elég, vagy néha kevés, néha sok. Interjúalanya válogatja. Egyébként nem mindig ötven perc. Volt negyvenöt perc is. Gondolom, hogy fogalmam sincs, például, hogy miért lett negyvenötből ötven. Valaki így döntött, és én meg csinálom. De most már elég jól megtanultam beosztani ötven percet szerintem. Az elején estem abba a hibába, hogy azt gondoltam, hogy akkor a vége, akkor gyorsan lecsengetjük az interjút. Most már jól be tudom osztani ezt az ötvenet, s néha kifejezetten kevésnek érzem. Komolyan, tegnap volt például a Garaczi Lászlóval az íróval az interjú, és tegnap ment le, s például annyira szerettem volna még beszélgetni vele. De ez csak a legfrissebb élményem. Számtalanszor érzem ezt, hogy még jó lenne még legalább húsz perc vagy még egyszer ötven. Szóval nagyon interjú alanya válogatja. Tehát, nem tudom, Törőcsik Marival szerintem például kevés ötven percig beszélgetni. Csomó emberrel kevés, és valamikor meg azt érzi az ember, hogy ez sok. Elég lenne kevesebb is. De ez tényleg akár a két ember kémiáján múlik.

A tegnapi interjút megnéztem, mivel készültem ide, az Önnel való beszélgetésre. Viszont jó lett volna még egyszer végig nézni. Igazi pedig írásban lenne, mert olyan, nagyon komoly, magvas irodalmi dolgok voltak, első hallásra nagyon nehéz volt megérteni.

VA: Az nem baj. Többször nézni lehet.

A Záróra, s ez az én véleményem is, vitatkozzunk (!), nem annyira interjú, hanem inkább beszélgetésnek tartom, ahol két egyenrangú ember beszélget, csak az egyik kíváncsibb, mint a másik. Mi erről a véleménye?

VA: Inkább az egyiknek dolga kíváncsi lenni, míg a másiknak pont akkor nem az a dolga. De azokkal az emberekkel inkább beszélgetek, beszélgetésbe bonyolódom, ami már sokkal inkább kétoldalú. Persze én nekem is az a célom, hogy most úgy csinálunk, mintha egy kávé mellett beszélgetnénk, és le lehetne ülni, és azért ez messze nem igaz. Azért ezek irányított beszélgetések, mondjuk így, én uralni akarom, nyilván csinálni akarom, meg tudom, mire vagyok kíváncsi. Azért ez nem egy olyan beszélgetés, hogy leülünk csevegni. Evvell sok munka van, hogy összeálljon az embernek a fejében, hogy valójában pontosan mit is akar a másiktól megtudni. Mi az a lényeg, az az esszencia, amit meg akar ragadni. De az is biztos, hogy érzem a különbséget interjú és beszélgetés között.

Volt néhány olyan Záróra, amikor tényleg az volt, hogy kérdés-válasz, kérdés-válasz, de nem vált beszélgetéssé valami. Azt szeretem, hogy nem mindig kell, hogy kérdőjel legyen a mondat végén, hanem lehet, hogy egy pont, és az viszi tovább a társalgást. Lehet, hogy visszakérdez, azt szeretem, amikor egy kicsit felborul az a hagyományos szerep, hogy te kérdezel, te válaszolsz. Azt gondolom, hogy az a jó, hogyha kétoldalú a dolog, de mégse várnám el, hogy rólam szóljon.

Sok jó interjúkötet került kiadásra. Kettőt említenék önnek. Az egyik a Nem mondom el senkinek, László Ágnes tollából vagy Szegő Andrásnak a Tizenkét menet Erdei Zsolttal. Olvasta ezeket a könyveket?

VA: Andrásét elkezdtem olvasni, mindenképpen átnéztem a könyvet. A másikat nem ismerem egyáltalán, de a Szegő Andrást nagyon szeretem, meg bírom ezt a bolondságát, ahogy nagy interjúkat csinál. Nagyon kedvelem. Igen, olvastam a könyvből, nem mondom, hogy végigolvastam az egészet, de tervezem végigolvasni. Egyelőre a struktúrájára voltam kíváncsi, hogy milyen menetet választott magának. Úgyhogy még adós vagyok azzal, hogy végigolvassam, de már olvastam belőle részleteket.

Olvastam az Önnel készített interjúkból, hogy külföldön képzeli el az interjúk folytatását. Ezt hogy gondolja? Van-e olyan személy, akivel elhatározta, hogy interjút fog készíteni külföldön, ha lehetséges?

VA: Mindig előkerülnek újabb és újabb személyek, akikkel szeretnék. Például találtam egy nagyon érdekes írónőt, aki Szovjetunióból származik, de élt Csehországban és Amerikában is. Elnöki tanácsadó volt és minden, amit az ember elképzelhet. Őt úgy hívják, hogy Olga Grushin. Ha mehetnék Amerikába, őt biztos, hogy megkeresném. De nagyágyúk is vannak. Szeretnék egyszer Günter Grasszal találkozni, és ez nem is tűnik olyan elfuserált, lehetetlen álomnak, mert pont vannak olyan kapcsolatok, akik ismerik őt.

Igen, vannak konkrét tervek is. Most nyáron például azért megyek Angliába valószínűleg, hogy rendesen rendbe tegyem az angol nyelvtudásomat, és akkor utána lehessen interjúzni. Abszolút van ilyen terv. Nagyon szívesen mennék külföldre. De azt is el tudom képzelni, hogy egy más típusú kulturális közélettel foglalkozó, közéleti kultúrával, nem tudom, szóval ezzel a két területtel foglalkozó műsort csinálni itthon. Ezért nekem több tervem is van. Ez az egyik lehetőség. Nem lenne rossz, ha ez létrejöhetne.

Mondok egy érdekes dolgot a saját tapasztalatomból! Amikor megjelent az interjúkötetem, Kérdeztem?Válaszoltak címmel, Montréalban volt egy könyvbemutatóm, és megkérdezték tőlem, hogy ha említenék két személyt, akivel legszívesebben csinálnék interjút, hogy ki lenne az? Eszembe sem jutott addig, hogy ki lenne. Elgondolkoztam és azt mondtam nekik, hogy Obama elnök és a pápa. Ezt csak érdekességként mondtam el.

VA: Igen, ők is érdekesek. Mondjuk Jean-Pierre Jeunetre például nagyon kíváncsi lennék. Vagy egyáltalán néhány skandináv filmrendező nagyon érdekelne, hogy miért úgy látja a világot, ahogy. Van néhány német színész, mondjuk Noise Gaisrolf, vagy nem is tudom, Bruno Ganz, akit szintén nagyon szeretek, tehát egy óriási karakter. Van néhány színész, például, Edward Norton, aki szerintem egy fantasztikus amerikai színész, az egyik legjobb. Vele is nagyon szeretnék beszélgetni. Vagy Kevin Bacon, ő is egy fantasztikus színész, és szintén amerikai, vele is. Azért lenne egy-két ötletem, akiket szívesen becserkésznék.

Az interjúkészítés az újságírás egyik fajtája? Mit gondol, van-e oka, hogy Ön már a második, aki Prima Primissima-díjas?

VA: Akkor ezek szerint hatan vannak, akik meg nem úgy kaptak, hogy interjúkat csinálnának. Lehet, hogy nem tudom, hogyan helyes, hogy már a második? Vitray Tamás és Friderikusz Sándor. Attól függ, hogy Vitray Tamás is csinált mást is, Szegő András is csinál interjúkat folyamatosan, Friderikusz Sándor is csinált mást is. Rangos Katalin is. Azt hiszem, hogy az interjú nélkülözhetetlen műfaja az újságíró szakmának. Az, hogy milyen hosszúságú volt, az már egy másik kérdés. Lehet harmincperces interjút készíteni, vagy ötvenperceset. Lehet gyors interjúkat csinálni öt kérdésből, lehet húszezerből.

Az, hogy elmélyülős interjú, inkább ebben érzem a dolognak a lényegét, hogy nemcsak egy ilyen kérdés-válasz, kérdés-válasz, oké, köszönöm, mehetünk haza, hanem valami lényegit szeretnék. Minden adásnak úgy ugrom neki, hogy szeretném, ha valami lényegi dolog derülne ki a vendégemről, vagy valami olyasmiről beszélnénk. Ez a dolog lényege, hogy ilyen hosszú, ilyen mély. Mondjuk alapos. Nem állítom, hogy minden interjú úgy sikerül, ahogy én szeretném, de hogy ez a mélysége legyen meg, az a fontos szerintem. És azt hiszem, hogy akik megkapták a Prima Primissima-díjat azoknál mind megvolt ez a mélység. Szóval nagy tisztesség nagy megbecsültség odaállni ezek közé az emberek közé, főleg ennyi idősen.

Van-e esetleg olyan, amit nem kérdeztem, és Ön szívesen elmondana az olvasóknak?

VA: Nem, ilyen nincsen.

Szóljon hozzá!