ZETApress

A szlovák államfő 2000 márciusában hazánkba látogatott. Többnapos programjára szokás szerint a kormány Sajtóirodája hívta meg és akkreditálta az újságírókat, s a Köztársasági Őrezred adta ki a hivatalos kitűzőket a feddhetetlenségi ellenőrzésünk után. Ezzel az államfő mindegyik hivatalos programján részt vehettünk.

Egyik este az elnök a Rákóczi úti Szlovák Intézetbe látogatott. (Aznap este ünnepelte a nemrég kapott Kossuth-díját az Illés-együttes is a közeli Kárpátia étteremben, ahová később magam is átmentem.) Az elnököt este 6-ra vártuk, s jómagam pontosan érkeztem. Sajnos az elnöki konvoj késett, a fotósok az utcán várakoztak a biztonságiak gyűrűjében, én viszont bementem az épületbe.

Az ismerős kormányőrök ellenőriztek az ajtóban, így nyugodtan indultam fel a második emeletre. Hirtelen az intézet egyik alkalmazottja, egy szigorú hölgy jött szembe a lépcsőn. – Mutassa a meghívóját! – förmedt rám. – Mi nem hívtunk ide senkit, ez a kitűző ide nem érvényes! – akarta az enyémet lekapni rólam. Szerencsére vele volt egy szlovák biztonsági tiszt, aki rögtön leintette, elnézést kért és utamra engedett. Nemsokára megérkezett az államfő is, s vele együtt becsődült az épületbe a többi kitűzős “hívatlan” sajtómunkás is.

S miért írom le mindezt tíz és félév távlatában? Mert a Szlovák Intézetben ma délelőtt megint szembejött velem a “múlt”. Ugyanaz a hölgy állt a lépcsőn, az I. emeleten, s ugyanő kérte a meghívót a 21. Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaraton sajtótájékoztatójára érkezőktől.

Mivel az e-mailben kapott meghívót sosem szoktam kinyomtatni, be sem akart engedni. Hiába mondtam, hogy visszajeleztem a szervezőknek, neki ez kevés volt. Hiába mondtam a rendezvény moderátorának nevét, őt sem ismerte. Kértem, hogy menjünk fel együtt, s ők majd igazolnak, de nem volt hajlandó elhagyni önként kijelölt őrhelyét. Szó szót követett, egyre ingerültebbek lettünk. – Legalább egy sajtóigazolványa lenne, ha még meghívója sincs! – mondta, s csak akkor döbbent meg, amikor a MÚOSZ-os mellé a sport-újságíróit is, meg a parlamenti sajtóbelépőmet is megmutattam. Több szava nem lehetett, így az út szabaddá vált számomra.

Első mérgemben a II. emeleti regisztrációs pultnál rögvest beszámoltam az inzultusról, de ők meg sem lepődtek ezen. Megtudtam, hogy mások is panaszkodtak, mert a szlovák hölgy mindenkibe belekötött. – Miért nem megy le hozzá egyikük az elsőre, hogy segítse a kollégáink bejutását? – kérdeztem, de ők meg lemenni nem akartak. Csak később tudtam meg, hogy egy kolléganő így be sem tudott jönni az eseményre, mert ő nem volt olyan nagypofájú, mint én! Az utcán várta szegény, hogy valaki legalább egy írott anyagot levigyen neki!

A lenti szigor csak a sajtótájékoztató végéig tartott, az ezt követő etetésre már szabad volt a bejövet. Jöttek is szép számmal olyanok, akik sosem írnak sehová, de mindig mindenről tudnak. Sajtóigazolványuk sincs, de valamilyen meghívót gyakran kinyomtatnak maguknak. A szponzor Hertz szalámijából, meg a brindzás sztrapacskából is jócskán befaltak, amelyre jól csúsztak a vörös és fehér szlovák borok. Az ajándékcsomagot sem utasította vissza egyikük sem a benne lévő szupermaratonos pólóval és a kalappal. Miért is tették volna, ha szívesen adták nekik?

A 2000. márciusi államfő helyett azóta már új elnöke van Szlovákiának. A nagykövet is, meg a Szlovák Intézet igazgatója is rég kicserélődött. Csak a szigorú szlovák hölgy képviseli a Rákóczi úti állandóságot. Jól tartja magát, annyi szent!