ZETApress

hírportál

Háromórás légi szállítás

Előbb ért a mama tengelyen a kórházba az egyik mérgezettel, mint a másik kisgyerek a mentőhelikopterrel, tudtuk meg a híradásokból. A keceli gyerekek növényvédőszert ittak, s a háziorvos rögvest a mentőkért telefonált. A Kiskunhalasról érkező egység helikoptert kért a betegek mielőbbi kórházba juttatása érdekében.

Mivel a szentesi légi mentőbázis a korábbi ígéretek ellenére nem készült el tavaly nyáron, az osztrák gép Pécsről indult. Mivel bérbeadói csak nyolcvan-száz kilométerre elegendő üzemanyagot engedélyeznek, s Szegedig ennél hosszabb a távolság, a gép előbb Jakabszálláson szállt le tankolni. Ide vitték a kiskunhalasi mentősök a két kicsit, meg édesanyjukat. Csak ekkor derült ki, hogy a helikopter csak egy beteg ellátására alkalmas. Azóta is rejtély számomra, hogy ezt korábban miért nem tudta az irányító központ?

A súlyosabbnak ítélt beteggel aztán elemelkedtek a Szegedi Gyermekklinika felé, de oda csak azután érkeztek, hogy a másik beteg és édesanyja a mentőkocsival megérkezett. Felmerülhet a gondolat az emberben, hogy akkor miért nem vitték egyből autóval mindnyájukat Szegedre a jakabszállási kitérő helyett, de ettől még nem változik meg semmi. Félő, hogy továbbra is így fog történni a szállításszervezés.

A történelem megismétli önmagát, írtam meg tavaly a mentőkről szóló sorozatomban egy harminc évvel korábbi vidéki szállítás kapcsán. Akkor a fogadó ? azaz nem fogadó ? kórházak miatt volt a felesleges időhúzás és pluszkilométer, pedig a reformról még nem is álmodtunk. Akkoriban a fővárosban csak két baleseti sebészet ügyelt minden nap a város két szélén, de közülük a kissebészeti már kora este megtelt, s utána már nem fogadott beteget.

Akkoriban Szigethalmon kocsiztam. Többször előfordult, hogy a súlyos sérülttel nem mehettem be az útba eső Csepel Traumára, mert már az orvos is rég hazament. A másik felvételes osztály az Árpád Trauma volt Újpesten. Odáig kellett autóznom a beteggel, mert a csepeliek este 10 óra tájban lemondták az ügyeletet. Orvosos kocsit kérhettem volna, ha nagyon akarok, de akkor még abból is kevés volt, s egyébként is illett egyedül megoldani a problémát. Csak később osztották területileg négy részre a fővárost, s mindegyikben volt állandó ügyelet.

A kórházak sem voltak mindenre felkészülve, hiszen máshol volt a mellkas-sebészeti, megint máshol a légúti idegentesti, s megint másutt a gégészeti ügyelet. A helyszínen kellett döntenünk arról, hová megyünk, hiszen az osztályok a főváros más-más részén voltak. Alapos helyismeretet igényelt a dolog, s a sérültet is jól kellett diagnosztizálni ahhoz, hogy mielőbb eladhassuk. Ha tévedtünk volna, egész éjszaka autózhattunk volna vele, s ez sem neki, sem nekünk lett volna jó.

A reform kapcsán szuperkórházakról hallunk. Olyanokról, ahol a beteg a legoptimálisabb ellátást kapja bajára. A gond csak az, hogy ezek az intézmények csak egy-egy betegségcsoportra specializálódnak ahelyett, hogy az egész embert gyógyítanák. Amíg ezen nem változtatnak, addig tovább folytatódik majd a kórházak közötti felesleges szállítás. Bírja ezt vajon az egyre inkább elszegényedő egészségügy, s vajon lesz-e rá a mentősöknek elég kapacitása?

Szóljon hozzá!