Segítség a diliházban
Állandó vitatéma a rendszerváltozás óta, hogy megismerhetjük-e a korábbi basúgók listáját. Nemrég megírtuk, hogy most egy bizottságot is létrehoztak, mely a titkosszolgálati iratok sorsáról dönt. 1990 előtt nem csak nagy országos ügyekben, országos apparátus működtette a hálózatokat, de helyi szinten is akadtak kiskirályok, akik szerették a spicliket. Így történt ez egy vidéki kórházban is a ?80-as évek elején.
A pavilonrendszerű gyógyintézetben, közös épületben voltak az ideg- és elmeosztályok. A földszinten az elfekvő pszichopaták és az alkoholisták voltak, míg az emeleten az akut elmebetegek és az idegbetegek. Ez utóbbiban nővérek dolgoztak, míg az előbbiekben férfiápolók. Az idegosztályon főnővér volt, míg a szomszédos pszichiátrián főápoló. Kölcsönösen utálták egymást, s igyekeztek minél jobban lejáratni a másikat. Ezért is volt furcsa, hogy a főnővér három fiatal beosztottját küldte át az elmeosztályra, hogy egy hétig segítsen az ápolóknak.
A zárt osztályon elkelt a segítség. A hatvan ágyas osztályon száz felett volt a beteglétszám. Este rakták le a negyvennél is több matracot, melyet a reggel 6 órai váltás előtt összeszedett az éjszakás. Akinek nem jutott ágy, az egész nap csak kábán járkálhatott a folyosón. A nyugtató tablettákat, injekciókat ők is megkapták, de nem volt hová lepihenniük. A napi háromszori gyógyszerosztáshoz vízzel-pohárral kellett sorba állniuk, a reggeli injekciókat a folyosón, vagy a fürdőben kapták meg attól függően, hogy kit hol talált meg az ápoló. Ilyen körülmények esetén jól jött a három friss munkaerő.
A reggelit, ebédet, vacsorát a folyosón egy-egy leveses és főzelékes kondérból osztották. Ezt csak két ember végezhette, a többiek csak útban lettek volna. Hogy addig se teljen hiábavalósággal az idő, aki épp nem osztott, az olyankor étkezett. Igaz, a három vendéglány sosem akkor evett. Ők megvárták, még befejezik a betegek, s csak utána járultak az urak asztalához.
Egy-két hétig ment ez így, majd a lányok visszatértek az idegosztályra. Miután elmentek, az intézetvezető főnővér és a szomszédos főnővér érkezett. Összehívtak egy értekezletet, s elmondták az elmúlt napok hiányosságait. A legnagyobb bűn az volt, hogy az ápolók előbb ettek, mint a betegek. Igaz, hogy a kötelező étkezés árát levonták a bérükből, de nekik akkor is csak a maradék jutott volna. Felvetettek még számos egyéb hibát. Helytelenítették a gyógyszerosztás és injekciózás módját, kevesellték a vérnyomásmérést. Ez utóbbit egyébként a három nővér rendszeresen végezte, előttük azonban ezt az ápolók ritkán tették meg.
Az értekezleten derült ki, hogy a lányok nem segítő szándékkal érkeztek. Főnővérük spicliskedni küldte át őket, s rendszeres beszámolót várt az elmeosztályon történtekről. Ezt aztán ő büszkén el is mondta, s az értekezleten mindenki zavartan hallgatott. Senki sem merte rohadt spiclinek nevezni, mert akkor még nem volt nálunk szólásszabadság. Mi is parancsra cselekedtünk, mondták a lányok, amikor az ápolókkal találkoztak. Nem is rájuk haragudtak a besúgottak, hanem azokra, akik odaküldték őket. Ma már, 26 év távlatában, remélhetőleg ők is utálják akkori főnöküket.
