ZETApress

hírportál

Buhera a Néprajzi Múzeumban

A Néprajzi Múzeum mától 2027. szeptember 19-ig látható Buhera című kiállítása azt mutatja be, hogyan született az 1950-es évektől a ’80-as évek végéig, mindenekelőtt a Kádár-korszakban, a hiányból, a leleményességből, valamint a régi és az új tudás találkozásából egy egész korszak sajátos tárgyvilága.

– A buhera a túlélés – csak nem tudni, mi volt az ára. – Esterházy Péter mondata a Néprajzi Múzeum új kiállításának egyik legfontosabb kérdését fogalmazza meg – tudtuk meg a 11 órai sajtóbejáráson. Mit tett az ember, amikor szüksége volt valamire, de nem tudta megvásárolni? Hogyan lett mosógépmotorból fűnyíró, babakocsikerékből gázpalackszállító, a munkahelyen megismert anyagokból és technikákból pedig egy falusi háztartás működését segítő eszköz? Minek kellett szerencsésen együtt állnia ahhoz, hogy egy ilyen tárgy egyáltalán elkészülhessen?

A buherálás egyszerre jelentett ügyességet és ügyeskedést, technikai hozzáértést, anyagismeretet, kapcsolati tudást és kényszerű alkalmazkodást. Nem egyszerűen barkácsolás volt, hanem egy generáció létformája: válasz a hiányra és egy olyan világra, amelyben a szükséges tárgyakhoz, alapanyagokhoz és szolgáltatásokhoz sokszor csak kerülőutakon lehetett hozzájutni.

A téeszesítés, az erőltetett iparosítás és a munkaerő átrendeződése alapjaiban változtatta meg a magyar falvak életét. A hagyományos paraszti gazdálkodás visszaszorult, sokan gyárakban, bányákban, üzemekben vagy termelőszövetkezetekben helyezkedtek el. Miközben korábbi tudásuk egy része elvesztette eredeti szerepét, új anyagokat, gépeket és technikákat ismertek meg: megtanultak hegeszteni, fúrni, esztergálni, villanymotort szerelni, acéllal, alumíniummal és műanyaggal dolgozni.

A paraszti mentalitás azonban tovább élt a takarékosságban, az önállóságban, a javítás képességében és a felhalmozás gyakorlatában. Korábban pontosan lehetett tudni, milyen alapanyagot milyen jövőbeli feladathoz érdemes félretenni. Az átalakuló világban ezt a tervszerű készletezést fokozatosan felváltotta a jó lesz még valamire gondolata. A műhelyekben és garázsokban ezért csövek, kerekek, motorok, vasdarabok és ismeretlen rendeltetésű alkatrészek vártak arra, hogy egyszer új szerepet kapjanak.

Az időszaki kiállítás olyan hétköznapi sikertárgyakon keresztül beszél a korszak átalakulásáról, mint a szabványos csavar vagy a gázpalack. Hogyan változtatta meg a tárgyak szerelhetőségét, javíthatóságát és tovább alakíthatóságát a csavar tömeges elterjedése? Miként formálta át a gázpalack a főzést, a fűtést és a disznóvágás gyakorlatát, és miért kellett külön szállítóeszközöket készíteni a mozgatásához? Hogyan formálta át a háztáji gazdálkodás a családok lehetőségeit, és miért vált a garázs egyszerre műhellyé, raktárrá, találkozóhellyé és sajátos férfitérré?

A buherált tárgyak végső formáját nem egy előzetes formatervezői elképzelés, hanem a funkció és a rendelkezésre álló anyagokban, alkatrészekben rejlő lehetőség határozta meg. Egy-egy szerkezet létrejöttéhez gyakran a véletlen és a tervszerű események egész sorának kellett összekapcsolódnia. Szükség volt egy használaton kívülivé váló motorra, megszerezhető vasra, megfelelő szerszámokra, technikai tudásra, segítőkész ismerősökre és egy megoldásra váró gyakorlati problémára. A kiállítás ezeket a különös együtt-állásokat is láthatóvá teszi.

A hiányt ugyanis ritkán lehetett egyedül legyőzni. Tudni kellett, ki tud anyagot szerezni, ki ért a hegesztéshez, ki ad kölcsön betonkeverőt, és milyen munkával vagy szívességgel viszonozható a segítség. A buhera ezért a társadalmi tőkecsere története is: bizalomra, kölcsönösségre, személyes kapcsolatokra, munkára és speciális kompetenciákra épülő együttműködéseké. Valaki hegesztett, más kifestette a lakását, megjavította a szivattyúját, fát vágott vagy kölcsönadta a gépeit. Nem mindig számolták ki, hogy a két segítség pontosan csereszabatos-e, az számított, hogy amikor szükség van rá, lehessen a másikra számítani.

Az átalakulás az épített környezetet is érintette. A parasztudvarok fokozatosan falusi kertekké alakultak, a hagyományos építőanyagok mellett megjelent a tégla, a vasbeton, a csempe és a parketta. A többnyire magánerős, kalákában zajló építkezésekhez rengeteg anyagot, tudást és segítséget kellett mozgósítani. Az építészeti buhera ezért nem pusztán szükségmegoldás volt: annak a lenyomata is, hogyan épült és modernizálódott az ország a hivatalos ellátás és a személyes kapcsolatokból szerveződő, informális rendszerek együttes működésével.

A kiállítást két néprajzos kurátor több éven át tartó, Magyarország számos településére kiterjedő terepmunkája előzte meg. Kutatásukat egy országos utazó kiállítás is segítette, amely újabb találkozásokat, történeteket és tárgyfelajánlásokat eredményezett. Így nagyszámú, egymással összefüggő tárgyegyüttes került a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe, megőrizve egy gyorsan átalakuló falusi világ tárgyait, tudását, emberi kapcsolatait és személyes emlékeit.

Hol húzódott a határ leleményesség és ügyeskedés, hozzáértés és veszély, alkalmazkodás és ellenállás között? A Buhera című kiállítás nem egyszerű válaszokat ad, hanem egy korszak tárgyain keresztül mutatja meg azt a rengeteg munkát, tudást és találékonyságot, amellyel az emberek újra és újra működőképessé tették maguk körül a világot.

A kiállításhoz kiállításvezető is készült, amely a tárlatban felvetett kérdéseket, a kutatás eredményeit és a bemutatott tárgyak történeteit viszik tovább. A kiadványok a kiállítás mellett található múzeumi boltban érhetők el. A Buhera világát társasjáték is tovább-gondolja. A Buhera – Jó lesz még valamire! című játékban a résztvevők saját műhelyt alakítanak ki, szaktudást és alkatrészeket gyűjtenek, majd a rendelkezésükre álló anyagokból különféle használati eszközöket építenek. A társasjáték szerzője Győri Zoltán, illusztrátora Debreceni Nikolett. Munkájuk máris rangos szakmai elismerést kapott: a Buhera – Jó lesz még valamire! nyerte el az Ország Játéka 2026 verseny családi társasjáték kategóriájának szakmai zsűridíját. Az évente megrendezett verseny az év játékújdonságait mutatja be és díjazza; a kategóriákban a szakmai zsűri és a közönség külön választ győztest. A közönség számára jó hír, hogy a társasjátékot két alkalommal, november 29-én és december 13-án a Buhera Kihívás programon is ki lehet próbálni. Mindkét napon két turnus indul 11 és 13 órakor: a program kurátori tárlatvezetéssel kezdődik, majd Győri Zoltán ismerteti a játékszabályokat, végül a résztvevők csapatokban mérhetik össze buherálási képességeiket.

Ezzel párhuzamosan Kőszegi Gábor és Móser Tamás, a kiállítás kurátorai több alkalommal személyesen is végig-vezetik a látogatókat a tárlaton: legközelebb november 21-én 11 órától, november 26-án 12 órától, valamint december 16-án 12 órától várják az érdeklődőket kurátori tárlatvezetésre. December 03-án 18 órától a Hogyan lettünk a buherálás mesterei? című programon az Itt és Akkor történelmi podcast beszélget velük a Kádár-korszak hiánygazdaságáról, leleményességről, alkalmazkodásról és ügyeskedésről.

Ahogy a múzeum valamennyi tárlatához, a Buherához is korosztályokra szabott múzeumpedagógiai foglalkozások kapcsolódnak. Az óvodások és az 1-2. évfolyamosok a Bigyógyűjtemény játékos világában válhatnak élő alkatrészekké, a 3-6. évfolyamosok A buhera titkos ügynökei programban nyomozhatják ki, mit, hogyan, miből és miért készítettek a tárgyak alkotói. A 7-8. évfolyamosokat a Kütyük, trükkök, furfangok – Levelek a barkácsasztal mellől című foglalkozás várja, ahol a leleményes konstrukciók működőképességét és biztonságát is vizsgálják. A középiskolásoknak szóló Made in Kádár-kor pedig már a hiánygazdaság, a szükségből fakadó találékonyság, a mesterségbeli tudás és a generációk közötti változás kérdéseit állítja középpontba. A 60 perces foglalkozásokat a múzeumpedagógusok az adott korosztály igényeihez igazítják, hiszen van, amit nem lehet elég korán elkezdeni! A kiállításban Schneider Zoltán színművész szólal meg.

Szóljon hozzá!