Tarr Béla emlékére
Január 06-án, vízkeresztkor Tarr Béla hazagyalogolt – írtuk tegnapi tudósításunkban. A MTA Székházban 2010. január 21-én adták át a Magyar Kultúra Követe elismeréseket. Hiller István kulturális miniszter döntése alapján hat kiemelkedő személyiség – köztük Tarr Béla filmrendező – részesült a kitüntetésben.
– Filmrendező ú! A londoni férfi című alkotásodról szeretnék veled beszélgetni! – kezdte az interjút Szarvas István a 16 évvel ezelőtt díjátadást követő fogadáson.
T.B: Na végre, egy filmről beszélünk!
– Én is Fészek-tag vagyok, akárcsak Lénárt István, aki a detektívet alakítja a filmben. Bár nem hivatásos színész, valami szédületesen nagy, lenyűgöző alakítást nyújtott. Hogyan lehet egy amatőrrel ilyet elérni, és hogyan gondoltál arra, hogy éppen ő játssza el ezt az óriási szerepet?
T.B: Egyrészt Lénárt István nem teljesen amatőr, mert Fehér Gyuri filmjeiben már korábban is domborított. De hát nem is arról van szó, hogy valaki amatőr vagy profi. Mindenkinek van személyisége, és mindenkinek van karaktere. Végső soron az a legfontosabb, hogy személyes jelenléte legyen a vásznon. Erre szerintem minden olyan ember képes, akiben megvan az exhibicionizmus elégséges mértéke.
– Hogyan látod ma Magyarországon a film helyzetét?
T.B: Azt tudom mondani, hogy nem jobb és nem rosszabb, mint bármikor volt. Talán annyiban más – ha most nagyon profán akarok lenni -, hogy volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor a politikai cenzúrától szenvedtünk. Most pedig a piac cenzúrájától szenvedünk. Na most döntsük el, hogy melyik a rosszabb!
– Nem a pénz a legfontosabb egy filmnél?
T.B: Azt mondom, hogy most a piac cenzúrája van. A pénz szelektál, nem az ideológia.
– Hadd mondjak el egy érdekes dolgot! Roppant kíváncsi lennék a véleményedre. A filmszemlére meghívtak középiskolás diákokat, és filmes oktatást tartottak nekik. Egy olyan filmet vetítettek, amelynek Valami Amerika a címe. Ez engem teljesen megdöbbentett. Ha a te filmjeidről tartott volna egy pedagógus elemzést, azt érthetőnek találtam volna. De egy általam giccsesnek tartott filmről hogyan lehet a gyerekeket tanítani?
T.B: Van egy aranyszabályom, amelyet mindig be szoktam tartani: a kollégáim filmjeit nem minősítem. Nem beszélek róluk, és nem is interpretálom őket. Tehát lapozzunk!
– Értem. Pedig egy másik filmről is szerettem volna megkérdezni a véleményedet. Elég lett volna annyit mondanod, hogy jó filmnek tartod-e vagy sem.
T.B: Magyar filmről nem beszélünk!
– Pedig Zsigmond Vilmos filmjéről beszélgettünk volna. Elképzelhetőnek tartod, hogy egy jó film elsikkadjon Magyarországon?
T.B: Elképzelhető, hogy egy jó film elsikkad Magyarországon, mert nálunk is létezik egy úgynevezett közízlés. Elsikkadhat azért, mert nem akarják forgalmazni, mivel a forgalmazó nem lát benne üzletet. Elsikkadhat azért is, mert a közönségnek ez az úgynevezett közízlése – hogy úgy mondjam – nem mindig a legmagasabb színvonalú alkotásoknak kedvez. Elsikkadni tehát elsikkadhat, de hogy örökre eltűnjön, azt nem hiszem.
– Ebben bízom én is! Ez lesz az utolsó kérdésem, ígérem neked. Elképzelhetőnek tartod-e, hogy egy magyar film ismét Oscar-díjat kapjon, és ha igen, mikor?
T.B: Egyrészt már van Oscar-díjas magyar filmünk, de az már elég is.
– Az akkor egy egész évszázadra elegendő?
T.B: Hát, nem tudom. Nehogy azt hidd, hogy az Oscar-díj bárminek is a mércéje! Nem az. Ha jól megnézed, a filmművészet és a filmtörténet nagy alakjai közül nagyon sokan – főleg azok az európai rendezők, akik végül is a mi számunkra a legfontosabbak – nem kaptak Oscar-díjat. De akár a japán vagy a kínai rendezők közül is sokaknak nincs Oscar-díjuk, műveik és életművük mégis meghatározó részei az egyetemes filmtörténetnek. Az Oscar-díj tehát piaci mércét jelent.
– Tehát nem feltétlenül művészi mércét?
T.B: A legkevésbé sem. Ott a közízlés és az üzleti érdek fonódik össze. Az Oscar ennek az összefonódásnak a díja, és egyfajta mérce, de elsősorban a forgalmazók és a kereskedők számára. Az alkotók és a nézők számára egyáltalán nem biztos, hogy ez a mérce.
– Nagyon szépen köszönöm, hogy válaszoltál!
