ZETApress

Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg ? akkor általában már késő ? olvashatjuk Sándor Anikó: El Camino című regényében.

Én negyven napot kaptam a sorstól, hogy végignézzem életem filmjét ? még időben. Mint amikor a sötétben váratlanul felkapcsolják a villanyt… Sándor Anikó vagyok, átlagos, középkorú nő, az effajta lét minden küzdelmével. Pár hónapja azonban becsuktam egy ajtót, mögötte hagyva az addigi életemet, a munkámat, a teljes létbiztonságot. Körülöttem sorban betegedtek meg az emberek a stressztől, a megfelelni akarástól, és egyre-másra mentünk temetésre is? Úgy éreztem, ha nem lépek, ha nem hallgatok a belső hangomra, amely azt súgja, elég volt, én leszek a következő.

Senki nem akarta elhinni, amikor egy délelőtt felálltam légkondicionált luxusirodám íróasztala mellől, és azt mondtam: ennyi volt, most elmegyek. Eleinte őrültként kezeltek, később a csodámra jártak, mint a kétfejű borjúnak: ez az a nő, aki kiszállt? Valamikor régen olvastam egy útról, amelyről azt mesélték, olyan hely, ahol a csodák valóban megtörténnek. Hittem is, meg nem is, de inkább hinni szerettem volna, mert miben bízhatok még, ha nincsenek csodák? Akkor mi lesz velem? Gondoltam, eljött az én időm.

Zarándoklatra indultam, fájdalmas vezeklés lett belőle. Egy olyan ?bűnért?, amit nem is tudtam, hogy elkövettem. Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, és átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettől, amikor kézzel foghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem. Ha más meséli, amit ott átéltem, azt mondom, túl színes a fantáziája ? olvasható a fülszövegben. A Jaffa Kiadó gondozásában, napokban megjelenő 230 oldalas műben az egykori újságírónő mesél indulása körülményeiről.