ZETApress

Az elmúlt hét végén Schirilla György ezen a télen utoljára úszta át a hideg Dunát. Nem először vetette magát idén a habokba, hiszen a korábbi hétvégeken Felsőgödnél és Bajánál már megbirkózott a hullámokkal. Öt évvel ezelőtti fővárosi próbálkozásáról magam is tudósítottam a Polgárőr magazinban. S hogy miért éppen ott, az alábbiakból kiderül.

Csak nem fulladt a Dunába valaki? ? kérdezgették az emberek 2002. január 12-én a Szabadság-hídon, a villamoson, a parton álló csődület láttán. A Gellért téren én is leszálltam, s a partra indultam. Az alsó rakparton formaruhás polgárőrök törték a jeget a vízben, miközben két alak úszott feléjük Pestről, az Erzsébet-híd lábától.

Nem egészen húszpercnyi tempózás után Schirilla György, és jóval fiatalabb társa, a huszonéves Cserneczky Attila polgárőr is megérkezett. Mentőhajó kísérte őket búvárokkal, de nem kellett a segítségük. A parton elsőként Csollány Szilveszter tornász olimpikon ? a népszerű Szilas ? köszöntötte őket. ? Maradok a tornánál, a jeges vizet meghagyom Gyuriéknak ? mondta mosolyogva kérdésemre.

A nap két hőse törölközőkbe csavarva a Gellért fürdőbe futott. Amíg a forró vízben zuhanyoztak, mi a sajtótájékoztatóra vártunk, csak azt nem tudtuk, hogy hol fogják megtartani. Többen átmentünk a Gellért Szállóba, de ott nem tudtak semmiről. Mindenki az esti Apor-bálra készült, mely akkoriban a báli szezon nyitó rendezvénye volt.

Közben az úszók is felöltöztek. Szerettek volna a gyógyfürdő halljában nyilatkozni, de oda a szigorú biztonsági őr csak fürdőjeggyel engedett volna be mindannyiunkat. Nem tudom, ki igazította őt el így, de bárki volt is, antireklámot csinált a helynek. Akkor még nem volt az ajtón az elektronikus számoló berendezés, így pusztán az őr jóindulatán múlott a bejutás.

Végül a két úszó az épület lépcsőjén állt a sajtó elé. Körülöttük Attila polgárőr társai álltak, akik a rendezvényt végig biztosították. A tudósítás is emiatt jelent meg a Polgárőr magazinban. Gyuri elmondta, hogy az úszást édesapja emlékének szenteli, aki életében számtalanszor megmártózott a jeges habokban.

Ha már az apja szóba került, beszélt a múltjáról is. Az ötvenes években őt is elérte a gyógyíthatatlannak hitt gyermekbénulási járvány, de neki sikerült leküzdenie. Betegen fogadta meg, hogy felgyógyulása esetén valami különleges sportteljesítményt mutat be. Ilyen volt többek közt a sok-sok úszáson kívül híres futása Moszkváig. Úszni azért kezdett el, mert édesapja ? tehát Gyuri nagyapja ? egy híd roncsánál a jeges Dunába fulladt.

Egy régi filmhíradóra emlékeztettem Gyurit a sajtótájékoztatón. Édesapját mutatták, aki edzésként a hegyre futott fel, s közben maga után húzta a kerékpáron ülő kisfiát. ? Akkor bizony év voltam a biciklin, engem húzott az édesapám ? mondta a negyvenes éveiben járó sportoló.

Attila is sztorizott a lépcsőn. Az előző év őszén az Omszki-tóban úszott, s a parton hagyta ruháit. Amikor kijött a vízből, sehol sem találta azokat. Mivel nem akart sokáig fagyoskodni, futni kezdett az országúton gatyában hazafelé. Egy rendőrautó épp arra jött és igazoltatta. Szerencsére hamar kiderült az igazság, így beültették, s mindjárt haza is szállították. Később a ruha is meglett, bár az igazi értéket az iratok jelentették. Szóba került a közeljövő is. A következő héten szombaton a Pokol-szigetről Vácra úszott át az összeszokott páros.