Búcsú Buzánszky Jenőtől
Ismét gyászolunk: elment Buzánszky Jenő, az Aranycsapat utolsó tagja is. E sorok írója nem tartozott ugyan a legbelső baráti köréhez, de azért megvolt közöttünk a jó kapcsolat ? tudatta Jocha Károly, a Jochapress.hu főszerkesztője.
Számos alkalommal beszélgethettem hosszabban is a dorogiak Dombóvárról indult büszkeségével, aki soha nem keresett kifogásokat! Mindig szívesen szakított időt, ha megkerestem. Mint ahogyan egész életét is ez a szolgálatkészség jellemezte. Igyekezett minden meghívásnak eleget tenni, minden jótékonysági akcióban részt venni. Buzánszky Jenő tényleg egy ?nagyszívű? ember volt, akitől tudósítónk a vele készült utolsó, a londoni olimpiát követő interjújával vesz fájdalmas búcsút.
Amikor a magyar labdarúgás még közöttünk élő nagyjainak egyikéhez, Buzánszky Jenőhöz készültem Dorogra, keresztülfutott rajtam egy régi dokumentumfilm címe: Nagy idők nagy tanúi. Hát, ami azt illeti, ez a meghatározás maximálisan illik rá, akinek megadatott, hogy ott lehetett a legnagyobbak között. Labdarúgásban ugyanis sem azelőtt, sem az óta nem volt olyan válogatottja Magyarországnak, mint az a bizonyos Aranycsapat, amelyben neki megkérdőjelezhetetlen helye volt a formálódástól, azaz 1950-től egészen az együttes 1956-os széteséséig.
? Ritka karrier volt az enyém ? szögezte le a házigazda. ? Én ugyanis vidéken kezdtem, ott folytattam és ott is fejeztem be. Dombóváron tettem meg az első lépéseket, közben ott is érettségiztem, majd a helyi vasutasból egyéves pécsi kitérővel (PVSK) kerültem 1947-ben Dorogra, az akkori Tárna csapatába. Dorogon 13 év alatt 274 élvonalbeli mérkőzésen szerepelhettem, de ami ennél sokkal fontosabb: ebből a kis vidéki klubból kerültem be a nemzeti tizenegybe. A válogatottban az első lehetőséget 1950. november 12-én, Bulgáriában Kaptam. Visszafelé Sebes Gusztáv behívott a hálófülkéjébe. Közölte, nagyon elégedett a játékommal, s ha minden így marad, kijuthatok az 1952-es, helsinki olimpiára. Magamban nagyon komoly fogadalmat tettem, hogy ezért a lehetőségért mindent megteszek. Máig is büszke vagyok rá, hogy egyetlen vidékiként, ráadásul civilként végül eljutottam a finn fővárosba.
A magyar labdarúgó-válogatott ugyan már 1950-től veretlen volt, de ezt az európai futballpiacon még nem igazán jegyezték. Mivel a sajtó hatalma akkoriban még csak Hegyeshalomig terjedt, így kölcsönösen nagy volt a tudatlanság, ki hol tart. Az utolsó interjú folytatása idekattintva olvasható.
