ZETApress

hírportál

Evezős emlékek

Volt idő, amikor a magyar evezés a sikersportágak közé tartozott. Előbb a múlt század harmincas éveiben nyerték halomra az akkori legjobbak a nyílt Európa-bajnoki címeket és a dobogós helyezéseket.

1948-ban Zsitnik Béla olimpiai bronzérmet szerzett, a méltán máig is híres ezüstnégyes tagjai (Melis Zoltán, Sarlós György, Csermely József, Melis Antal) 1968-ban Mexikóvárosban a dobogó 2. fokára állhattak fel.

A század vége felé újabb hullám indult, amelynek élharcosai Sarlós Katalin és Kokas Gergely voltak. A kétezres olimpiára kijutott Pető Tibor – Haller Ákos duó az ottani 5. helyet követően kétszer is világbajnok tudott lenni a kétpárevezősök csúcstalálkozóján, akiket a Varga Tamás – Hirling Zsolt duó egy 2005-ben kiharcolt, könnyűsúlyú kétpárevezős világbajnoki címmel követett.

Ezek a sikerek manapság nem jellemzik a magyar evezés legjobbjait. Ettől persze még több helyen dicséretes munka folyik abban a reményben, hogy előbb-utóbb a minőségi ugrás is bekövetkezik. Nyilván ezt odafönn is látják és elismerik. Ennek az odafigyelésnek a bizonysága az is, hogy előbb Dávid Imrét, a MOB felügyelő bizottságának vezetőjét, a sportág örökös tiszteletbeli elnökét tüntették ki, majd szinte napokkal később a Külker SC első számú motorját is elérte az elismerés: Mihály Tibor a fővárostól kapott sok évtizedes munkája elismeréseként különdíjat.

Mihály Tibort, a Külker Evezős Club elnökét a Római parton lévő birodalmukban sikerült elérnünk. Vendéglátójával takarékossági okok miatt egy meglehetősen hideg szobában ücsörgött Jocha Károly, a JochaPress alapító főszerkesztője. – Túl az ilyenkor kötelező gratuláción, kérem meséljen a sok évtizedes történetről, lehetőleg a legelejétől! – kezdtük a beszélgetést.

M.T: Pásztóról származó, de már fiatalon Budapestre költözött apám mindenféle sportba belekóstolt. Valószínűleg ennek a sportos életformának köszönhető, hogy apám 95 évesen még atletizált és jelenleg is él, 101 éves. Hatvan évesen kezdett sportolni, és jelenleg is 14 korosztályos országos csúcsot tart. Tízéves koromban apám megtanult evezni és rajta keresztül kerültünk a Római partra. A Külkereskedelmi Minisztériumnak volt itt egy tíz hajóból álló túraevezős szakosztálya. Fivéremmel szemben engem megragadott az evezés – 1970 óta folyamatosan itt vagyok a Külkerben. Akkor még itt egy üdülő is volt, mellettük kicsit megtűrtként létezett a túraevezős szakosztály.

Akkoriban népszerű volt a túraevezés?

M.T: Semmi közünk nem volt az élsporthoz, viszont számos klubban (Nemzeti Bank, Csavargyár, Ganz, Acélöntő, Vízügyi SC és mások) hasonlóan gondolkodtak. Persze adódtak olyan programok is, amelyek többnapos ajánlatukkal vonzerőt jelentettek. Ilyen volt a Dunakanyar-bajnokság vagy a túraevezősök Budapest-bajnoksága. Előfordult, hogy akár 60-70, kimondottan kis klub indította tagjait ezeken az erőpróbákon.

A Külker Evezős Klubot ki tartotta fenn?

M.T: Magának a Külkereskedelmi Minisztérium sportkörének 16, működő szakosztálya volt. A rendszerváltás éveiben a külkeres vállalatok egyre kevesebb pénzt csöpögtette a klubnak, ezért mi 1992-ben kimondtuk: saját lábra állunk, nem várjuk meg amíg a Külker sportköre csődöt jelent. Ekkor 12 hajónk volt. Engem egyébként még 1972-ben átmeneti időre bíztak meg az evezős klub irányításával, majd két évtizeddel később, 1992-ben hivatalosan is megválasztottak a klub elnökének. Jómagam eredetileg villamosmérnök voltam, s ezen a területen dolgoztam (például szaunák szabályozásával) a fiammal egy cégben, a nyugdíjazásomig.

Hogyan jellemezné az 1992 óta eltelt időszakot?

M.T: A mi erősségünk mindig is az volt, hogy gőzerővel, iszonyú intenzitással alkalmazkodtunk a körülményekhez. Nem volt jogtiszta a helyzetünk, 1996-ban az országban elsőként – kormánydöntés alapján – megkaptuk a terület tulajdonjogát. Mivel a csónakházunk épségben megmaradt Bauhaus építmény, ezért műemléki védettséget kaptunk. Szerencsére az évek során megvívott harcainkhoz elég ütőképes szimpatizánsaink voltak, mert én egyedül kevés lettem volna mindezekhez.

A sportkör történetének melyik a következő, érdemi fordulópontja?

M.T: 2005-ben egy Európai Uniós pályázat határ-menti együttműködésre kínált lehetőséget. Konkrétan a Pozsony – Komárno, Esztergom – Budapest útvonalról volt szó, szlovák-magyar határ-menti együttműködés keretében. A nyert összegből elindított fejlesztés két évig tartott, a ma itt látható állapot döntő részben az akkor nyert és célirányosan felhasznált pályázati pénznek köszönhető.

2008-ra már negyven-ötvenre felszaporodott a hajóállományuk.

M.T: Azóta sikerült még előbbre lépnünk, mégpedig három forrás igénybevételével. Az első az önerőn alapuló bevásárlások ügye. A másik forrást azok a veteránok jelentik, akik saját maguknak megvásárolták a hajókat. A jelenlegi százas állományunkból harminc magántulajdonban van. A harmadik forrás az evezős szövetségből elnyerhető pénz. Ebből 40 millió forint értékű hajót sikerült vennünk. Tudni kell, hogy az evezés méregdrága sport, egy nyolcas például 12 millióba kerül. A mi egyesületünk egyébként a klubok éves rangsorában a 40, működő szakosztály között hosszabb ideje az 5-10. helyek egyikét foglalja el, ami az erős középmezőnyt jelenti.

Mikor sikerült először eljutniuk egy nagyobb evezős klubhoz, ahol rengeteg tapasztalatot is szerezhettek?

M.T: Már évek óta működött a genfi evezős klub szervezésében egy olyan verseny, amelyen a Genfi-tó körbe evezése volt a program. Ez egy rendkívüli igénybevételt jelentő, 140 kilométeres erőpróba, amelyet 14-15 óra alatt lehet teljesíteni. Ezt pályáztuk meg. Akkoriban, a nyolcvanas években egy ilyen út megszervezése – például nekünk – egyéves előkészület-sorozatot jelentett. Végül megkaptuk a szolgálati útleveleket, pénzt viszont egy fillért sem. Döbbenetes volt látnunk – túl a külsőségeken – a klub felépítettségét, szervezettségét, amitől mi nagyon távol álltunk. Elkerülhetetlennek tűnt egy többlépcsős átalakulási folyamat. Fel kellett adnunk a kis túraevezős klub eszméjét, helyette mindennel és mindenkivel foglalkoznunk kellett.

Milyen gondokat, plusz tennivalókat jelentett ez a változássorozat?

M.T: Én nem értek a versenyevezéshez, ráadásul naponta csak 17 óra után tudtam a munka után a klubba megérkezni. Az egész napos működtetéshez többek között edzőt is kellett találnom. Így került a képbe Fáth András, aki tizenvalahány évig itt oktatott nálunk. Már az első évadjában leadtuk a névjegyünket a női négypárevezősök bajnoki címének megszerzésével.

Nyilvánvalónak tűnik, hogy az edzői állományt tovább kellett bővíteniük.

M.T: Ez is igaz. Folyamatosan erősödtünk: Erdélyi Géza, Laczó András, Lőrincz Attila, Márton Gábor, Győrösi Csaba és Varga István is támogatták-támogatják a törekvéseinket. Közben számos, külföldi versenyre – Hollandiába, Franciaországba, Svájcba – el tudtunk jutni és ezek az aktív kapcsolatok tizenöt évre megoldották klubunkban a motivációt. Olyan komplexum alakult ki nálunk, mely igyekszik mindenkinek lehetőséget biztosítani. Ezeken a fokozatokon keresztül jutottunk el máig, amikor megint egy drámai változtatást kell megtennünk.

Erről lehetne konkrétabbat hallani?

M.T: A magyar evezés egyik legnagyobb rákfenéje, hogy minimálisan foglalkoznak a sportág népszerűsítésével, a tömegesítésével. Ami különösen hiányzik, az az egyetemi evezéssel való foglalkozás, miközben szerte a világban az egyetemek nagy többségében igen aktív evezősélet zajlik. Ezekben a klubokban a versenyzőkben hatalmas mentális erők fejlődnek ki, amelyek a magyar társadalomban ugyancsak hiányoznak. A hazai egyetemeken a hallgatók lakhatása leginkább messze esik az edzéslehetőségtől, arról nem is beszélve, hogy legtöbbjüknek dolgoznia is kell a tanulás mellett. A Külker EC most e téren is úttörő vállalkozásba kezdett. A volt gondnoki lakást felújítottuk, s most ott négy egyetemista lánynak tudunk lakhatást biztosítani. Mellette kapnak helyben edzéslehetőséget és edzői vezetést, ami mind számottevő időmegtakarítást is jelenthet.

A közeljövőt illetően miként látja a Külker EC élversenyzőinek helyzetét?

M.T: Pillanatnyilag Bertus Kitty a legjobb a nők között, neki sajnos nem érte el az olimpiai kvalifikáció. Benda Orsolya idei éve nagyon jól sikerült, utána Zsíros Janka, a fiúknál Tamás Bence, Fekete Zalán és Kertész Keve neve kívánkozik megemlítésre. És van egy különleges emberünk, Balczó Botond, aki még csak két éve evez és rengeteg tartalékkal rendelkezik. Csak néhány évvel később derül majd ki, hogy valójában mire is képes?

Szóljon hozzá!