ZETApress

hírportál

Kár a pénz a focira!

A legutóbbi két vb-csoportselejtezőn a magyar labdarúgó válogatott részére a lehető legrosszabb forgatókönyv szerint alakultak a dolgok. Az angolok elleni, kilátástalan játék fölött is nehéz nyugovóra térni, az albánoktól elszenvedett történelmi vereség pedig felért egy hordó jéghideg vízben való megmártózás élményével.

Ilyenkor pedig a lehető legrosszabb forgatókönyv következik: számolgatás minden mennyiségben. Olykor már olyan variációk is rázúdulnak a gyanútlan és jóhiszemű drukkerekre, amelyek megvalósulási valószínűsége még az 1%-ot sem üti meg. Ez az alapvető tény azonban cseppet sem izgatja a számtanzseniket, akik olyasmiket is összevariálnak, amelyek kibogozása még az egykor világhírű Pataki Ferenc fejszámoló-művésznek is megoldhatatlan feladatokat jelentenének – írta Jocha Károly, a JochaPress.hu alapító-főszerkesztője.

El nem tudom képzelni, két, ekkora bukfenc után kinek és miért jó, hogy a becsületes szembenézés, a valóban mély, de esetleg még előre is vivő kritikák helyett a számolgatás kerül előtérbe. Mikor lehet érdemben arról hallani, hogy a tucatszám működő – komoly pénzekkel megtámogatott – akadémiák az elmúlt 10-15 vagy éppen 20 év alatt milyen hatásfokkal dolgoztak és ott miért nem nevelődnek sorozatban az olyan fiatalok, akiket azután 17-18 éves korukban már komoly klubok szerződtethetnének?

Ez a veszély valamiért nem fenyegeti a felnövekvő magyar labdarúgók évjáratait. Feltehetően azért sem, mert már a kiválasztásnál jóval szerényebb hatásfokkal emelnek ki tehetségesnek vélt srácokat, mint a valóban profi klubok az ő saját istállóikból. Magyarország eljutott oda, hogy a bajnok Ferencváros például igen gyakran úgy fut ki a pályára, hogy a 11 játékosból az egyetlen magyar a kapus Dibusz Dénes. Ezzel párhuzamosan Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina vagy éppen Szlovénia is szériában hozza felszínre a kelendő játékosokat, és nem csak labdarúgásban, hanem kézi-, kosár- vagy éppen vízilabdában is.

Nálunk ez nem így megy. A magyar válogatottat nem könnyű összeállítani, hívják a kapitányt bárkinek. Elvégre az NB I-es csapatok jelenlegi 25-ös kereteiben jóindulattal mondva sincs több, összesen 4-5 játékosnál, akinek vannak olyan tulajdonságai, amelyek gazdái kicsit is kilógnak a többség közül. Hofi Gézát apróságok miatt el lehet marasztalni, de a neki tulajdonított mondás ettől még ma is érvényes: Tud úszni? – Nem. – És ha megfizetem? – Akkor sem! A jelenlegi magyar labdarúgók döntő többségének, ha további pénzkötegeket is adnak, akkor sem fog érdemben jobb játékkal kirukkolni.

Emlékszem, annak idején, amikor például Albert Flórián, Göröcs János és a többiek (akik bár ma is játszhatnának a válogatottban!) bajnoki meccsenként 400 forintos pontpénzért játszottak. Ez azt jelenti, hogy amennyiben egy hónapban három meccset nyert a Fradi vagy az Újpest – a győzelemért akkor 2 pont járt -, a fiúk 2400 forintért mehettek a kasszához. Ez az átlagfizetés nagyságrendileg másfélszeresét érte. Az eredmények pedig ma annak ellenére is szerényebbek, mint amit a ’60-as években elértek, hogy ma a 12 csapatos NB I 12-szer 25, tehát összesen 300 szerződéses játékosa havi 3,3 milliós átlagot kap, ami legalább tízszerese a mai átlagfizetésnek. Az ösztönzés tehát bőven adott, az eredmény viszont semmiképpen sem felfelé mutató.

Élcsapataink leginkább a nyári fordulókon kiesnek a nemzetközi kupasorozatokból. Ám ezekről az olykor arcpirító eredményekről a lehető legkevesebb szó esik, a következő játékos bevásárlásokról viszont annál több, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. És közben folyamatosan meg a népbutítás, hiszen még hajszálnyi esélyünk van a pót-pótselejtezők elérésére. Állítom, ez még Marco Rossinak sem a szíve legmélyéről jövő gondolat. De ha nem, akkor minek csinálja, milyen elvárásokat teljesít az itthon megszokott színvonalon? Hagyjuk már el ezt az örökös számolgatást!

Szóljon hozzá!