ZETApress

Rövidesen két magyar hegymászó – Várkonyi László és Klein Dávid – kezdi el a Himaláján a világ legmagasabb csúcsának meghódítását. Előtte napokon át a 7400 méteres táborban várakoznak, hogy szervezetük megszokja az oxigénhiányt, mert nem akarnak légzőkészüléket vinni a nyolc és félezer méteresnél is nagyobb magasságokba.

1991. őszén magyar hegymászók 6900 méterre merészkedtek. A Thalay Sagar tetejéről visszatért Ozsváth Attilával, az ismert sakknagymester fiával a Pesti Riport délutáni napilap tudósítójaként beszélgettem erről, majd írásom 1992-ben a Magyar Cserkész havilap áprilisi számában is megjelent az extrém sportokról szóló sorozatom részeként.

– Az indiai hatóságok szeptemberre adták ki az engedélyt, s mi kétezer dollárt fizettünk a “meztelen” összekötő tisztért, Digamba Singért. A fiatal történész is tapasztalt hegymászó, de most a hatóságokkal való kapcsolattartás volt a feladata. Ruházatáról, felszereléséről és élelmezéséről is nekünk kellett gondoskodnunk. Nem a sherpa-szerepre szerződött, így nem is mászott velünk a csúcsra. A 4700 méteres magasságban lévő alaptáborban maradt, ahol mi is két hetet töltöttünk. Szervezetünk ott alkalmazkodott a ritkább oxigénhez. Megnőtt vérünk hemoglobintartalma, így nem kellett a nehéz oxigénpalackokat is cipelnünk – mondta a csúcsmászó.

A csúcs bevétele előtt az ötfős csoport két részre szakadt. Berecz Gábor, Kiszeli György és Sziklai Attila az észak-keleti pilléren indult, Attila és Dékány Péter a jóval meredekebb északi falat választotta. Ők döntöttek jól, mert a trió 6300 méteren hóviharba került és így vissza kellett fordulniuk.

Az 1400 méteres szakasz megmászása hat napig tartott. Este 7-kor sötétedett, reggel 6-kor virradt, s a közbenső 11 órát kellett pihenéssel tölteniük. Szárított élelmiszert vittek magukkal, a vizet a hegy oldalát vastagon borító jégből olvasztották, s az ebédet a náluk lévő forralón főzték meg. A nagy hideg miatt az ital még a termoszba is belefagyna, ezért ilyet nem is lehetett használniuk.

Összeszokottság is kellett a sikerhez

Attila és Péter Dél-Amerikában és az Alpokban is mászott már együtt. Közös vállalkozásukat most is siker koronázta, mert a hatodik nap elérték a csúcsot. Zászlót nem tűztek ki, s szponzoruk ezt nem is kérte tőlük. Akkora a szél odafenn, hogy a lobogót percek alatt ronggyá szaggatta volna.

S hogy miért kellenek a szponzorok? Mert ez a költséges sport nélkülük elképzelhetetlen. Klubjuk, az Excelsior Hegymászó Szakosztály rendszeresen szervez olyan munkákat nekik, ahol az alpin-technikát gyakorolhatják, s egyúttal pénzt is kereshetnek. A Budapesti Csokoládégyártól rengeteg édességet kaptak. Ez kis helyen is elfér, roppant tápláló, és jól pótolja az elveszett energiát a meredek falon. Felszerelésüket és könnyű ruházatukat egy skót cégtől kapták, méghozzá teljesen ingyen! Úgy látszik, mégsem olyan skótok a skótok! Náluk sok a hegymászó, az országban is sok hegy, s a magyarok iránti bizalom, valamint eddigi munkájuk elismerése volt ez a gesztus.

Visszaútjuk az alaptáborba másfél napig tartott. Ennél hamarabb akkor sem lehet lejutni, ha valaki megsérül, és orvosi segítségre szorul. A helikopteres mentés a Himaláján ismeretlen. Olyan nagy a turbulencia, hogy a meredek fal mellett nem tudna lebegni addig a gép, amíg a sérültet beemelik.

Biztosító kötelet sem alkalmaztak a mászás közben, így ha egyikük megcsúszott volna a jeges falon, száz métert is zuhanhatott volna. Az állandó hófúvás miatt a testre több méteres hóréteg is rakódna rövid idő alatt, így mentésére sem lenne sok esély, s a keresés is hiába való lenne. 1983-ban így vesztette életét Attila társa egy közös útjukon.

Attilát felesége és két pici gyermeke várta haza útjáról. Akkor már 15 éve kísértette a veszélyt, s ’92. nyarán a Pamírra készült. Arról az útjáról már nem faggattam, s ma már nem is tehetem: 2002 júliusában a pakisztáni Karakorum-hegységben tűnt el, amikor elsodort felszerelését akarta megkeresni. A csúcsokról most a barlangok mélyére szálljunk le gondolatban. Legközelebb a barlangi mentők munkájáról számolok be a sportrovatban.