István megint kérdezget
Szarvas István: Kérdeztem – válaszoltak II. interjúkötetét mutatták be délután a Börzsöny utcai Könyvtárban. A rendezvényt Szűcs Ágnes, a IX. Kerületi Önkormányzat idős-ügyi referense nyitotta meg, közreműködött Bodza Klára népdalénekes, tanár. Az óév végén megjelent könyvről idekattintva olvashatunk.
A szerzővel Rozs Borbála újságírónő beszélgetett. Öt interjúalanyáról: Szilágyi Áron kétszeres kardvívó olimpiai bajnokról; dr. Erdő Péter bíborosról; Buzánszky Jenő olimpiai bajnok labdarúgóról; valamint dr. Papanek Gábor és dr. Vizi L. Szilveszter akadémikusról kérdezte. A könyvből Farnady István belvárosi színművész előbb Kardhordó Kálmán pécsi tanár Előszavát, majd Szarvas István egyik írását olvasta fel. A könyvben lévő interjúalanyok közül Babák Mihály szarvasi polgármester; dr. Dezső István szarvasi állatorvos és dr. Papp István Csongor szekszárdi pszichiáter főorvos kapott szót. Végül megtudtuk, hogy István újabb könyvet tervez. Ebben szerepel majd Viktor fiának keresztapja: Gruber Nándor is, aki a Munkásőrség 1989. október 20-i felszámolásáról és az 1991. augusztus 19-i moszkvai puccsról mesélt. A teljes interjú alább olvasható.
Kétkezi munka helyett tábornoki beosztás
Dr. Gruber Nándor nyugalmazott dandártábornokkal lakásán Camparit kortyolgatva beszélgetünk. A közös fényképünk felett lévő kardokat jubileumi születésnapi ajándékként kapta. – Tábornok Úr! Több mint húsz évvel ezelőtt egy hetilap kérdésére – mit tenne, ha állásából elbocsátanák -, úgy felelt, hogy kétkezi munkából is meg tudna élni, ehelyett tábornokká lépett elő. Mit tudna ehhez hozzátenni? – kérdezte tőle még tavaly Szarvas István.
G.N: Na igen, akkor ezredes voltam, de a szakterületem a közgazdaságtan volt. Civil képesítésem gazdasági pénzügyi szakértő. A rendszerváltozás sem nélkülözhette a szakembereket, s miután nem politikai tevékenységet folytattam, a tervezési munkában szükség volt szaktudásomra. Azt, hogy a szakmai tevékenységem jól végeztem, fémjelzi a tábornoki kinevezésem.
– Ön főtiszt volt a Varsói Szerződés alatt és utána, amikor a NATO-hoz tartoztunk. Miben különböztek az elvárások?
G.N: Ezt a kérdést nálam avatottabbak jobban meg tudnák válaszolni. Bár főtiszt voltam, de szakterületem a gazdasági kapcsolatok, a pénzügyek, de szakterületemről is tudok egy-két példát említeni. A VSZ-ben a vezénylés nyelve az orosz volt, a NATO-ban a vezénylés nyelve a nemzeti nyelv, de a koordináció már alapvetően angolul folyik, s a NATO beosztásokhoz kell az angol minősített nyelvtudás. A NATO előcsarnoka a Békepartnerség volt, ahol kettős cél valósult meg, mi ismerkedtünk a NATO rendszerével, a NATO pedig velünk, a volt szocialistákkal. Ennek keretében nekem is meg kellett ismernem egy merőben más pénzügyi-gazdasági rendszert, s mellesleg az angolt. A VSZ-en belül elsőbbséget élvezett a honvédelem. Megalakulásakor nagyobb mértékben juttatott az állami költségvetés a honvédelem céljaira, az ’50-es években szinte erején felül is (a III. világháború veszélye). 1956, a forradalom radikális változást jelentett e téren is. Ekkor minimális támogatás és nyílt szovjet dominancia volt a jellemző, majd évek során lassan visszanyerte a védelem a primátusát a költségvetésen belül. Az 5 éves tervek határozták meg a gazdaság fejlődésének irányát, s a védelmi ráfordítások nagyságáról, arányáról a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (MSZMP KB) döntött. A fegyveres erők és testületek a költségvetésen belül önálló kategóriát képeztek: K-2 (Közkiadások-2), alakulását a KB döntései határozták meg.
A fegyveres szervek primátusát a ’70-es évek végéig, a ’80-as évek elejéig élvezték. Az államcsőd közvetlen veszélye megszüntette e primátust, a politikai döntések alapján az életszínvonal emelésének szükségessége, valamint a hitelek visszafizetése került előtérbe. A fegyveres szerveknek is át kellett állniuk a pénzgazdálkodásra, előtérbe került ott is a takarékosság, gazdaságosság. A megszorítások egyre fokozódtak, s már nemcsak a fejlesztésekre, hanem a fenntartásokra sem jutott kellő forrás. A Szovjetunió belpolitikai változásai és a hazai körülmények eredményezték a Varsói Szerződés megszüntetést. Magyarország kilépését tervezte, melyhez Lengyelország is csatlakozott, de Varsóban a Szovjetunó jelentette be a szervezet feloszlását. E gazdasági körülmények között érte a rendszerváltás a fegyveres erőket, közte a honvédelmet is. Az előbb vázolt gazdasági folyamatok jellemezték a magyar hadiipart is. Korábban jelentős támogatásban részesült, majd ez teljesen elolvadt. Ez a hadiipar nem volt ekkor sem önálló, bedolgozója volt a VSZ-nek, alapvetően részegységeket gyártott, illetve javított. A VSZ megszűnésével elvesztette a piacát, s azok, akik korábban nem állították át termelési struktúrájukat a több lábon állásra, tönkrementek. Ennek veszélyét a Pénzügyminisztériumban – ahol akkor dolgoztam – a gazdasági folyamatok elemzése révén előre láttuk és figyelmeztettük erre e cégek vezetőit, sajnos kevés sikerrel.
A NATO vezető körei a Békepartnerség időszakában hangsúlyozták, hogy minden NATO tagország nemzeti fegyverzetével vesz részt a koalícióban, de hallgattak a kompatibilitás szükségességéről. A katonai vezetés ezt korán felismerte, de a politikai érdekszféra csak az előbbire fókuszált, olyannyira, hogy amikor a csatlakozás előkészítése során meg kellett adni hazánk vállalásait a NATO-ban, jelentős túlvállalásra kényszerítették a katonai vezetést. A fenyítés veszélyét is vállalva igyekeztem a túlvállalások lefaragásával. Brüsszelből még fel is hívott az akkori HM külügyi helyettes államtitkára, hogy egy adott vállalást ki hagyta ki? Vállaltam, hogy én, s ő kilátásba helyezte, hogyha hazajön fenyítésem fogja kezdeményezni. Nem tette, tán érezte, hogy igazam volt. Az eredmény, hogy NATO tagként kétévenként korrigálni kellett vállalásainkat, s nem felfelé. A kompatibilitásról csak még egy gondolat. Hazai fegyverzet volt a MiG-29, a légierőnk ütőereje. Nem kevés pénzért beszereztük az ellenség-barát felismerő rendszert és beszereltük a MiG-ekbe. Mégsem repülhettek a magyar gépek a Koszovói válság amerikai légicsapásai idején, mert az amerikai gépek ellenségként azonosították volna és lelőtték volna őket. Miért? Egyszerű, nem kaptuk meg hozzá a háborús kódokat. A hadiipar, már ami maradt belőle, csak a kis-javításokat kaphatta meg, a közepes és nagyjavítások csak a gyártó országban voltak lehetségesek. Az elvárások különbözők, de gyökereik a gazdasági lehetőségek és politikai elkötelezettségek.
– Miniszteri biztosként a Munkásőrség felszámolásával és a szovjet csapatok kivonásának témakörével foglalkozott. Melyik volt az izgalmasabb?
G.N: Mindkettő izgalmas és igen fárasztó volt. Az egyik még be sem fejeződött, már megkaptam a másik feladatot. Félni nem féltem, feladatnak tekintettem, szorongani legfeljebb akkor szorongtam, amikor a szovjet csapatkivonások pénzügyi elszámolása egyik tárgyalásán Moszkvában jártam, éppen a blokád idején. A város hermetikusan le volt zárva katonai járművekkel, a repülőtérről delegációnkat úgy csempészték be kerülőutakon. Megvallom, akkor Maléterék jutottak eszembe, akik Tökölre mentek tanácskozni. Szorongásom alaptalan volt, tisztelettel fogadtak mindenütt, és itthon vagyok.
A Munkásőrség a fegyveres erők és testületek (ekkor így neveztük) harmadik legnagyobbika volt a Magyar Néphadsereg és a Belügyi Szervek (Rendőrség, Határőrség és Tűzoltóság) után. 1967-ben alakult meg, köznyelven a pufajkások, mint belbiztonsági és rendfenntartó fegyveres szerv a Magyar Szocialista Munkáspárt közvetlen irányítása alatt. Megszüntetéséig azonban feladata folyamatosan változott, rendfenntartó szerepe megszűnt, területek és objektumok védelme került előtérbe. Tagjai a kis létszámú hivatásos állomány mellett a társadalmi munkásőrök tették ki, akik polgári munkájuk mellett vállalták ezt a feladatot. Felszámolásához alapvetően két tényező vezetett: egyik a már említett gazdasági helyzet, az államcsőd veszélye, a másik a közvélemény nyomása, a Nemzeti Kerekasztal az ellenzék képviselői követelése. Gyorsította a folyamatot az állami és politikai vezetés szétválása Grósz Károly pártfőtitkár szerepére és Németh Miklós miniszterelnökére. Pártszinten a Munkásőrség megmentésén, kormányzati szinten radikális átalakításán vagy megszüntetésén dolgoztak. Meg is szűnt a Munkásőrség közvetlen pártirányítása. A Magyar Országgyűlés az 1989. évi XXX. törvénnyel rendelkezett a Munkásőrség jogutód nélküli megszüntetéséről, aminek révén annak vagyona állami tulajdonba került. A Minisztertanács a Munkásőrség vagyonának zárolására a pénzügyminisztert, a honvédelmi minisztert pedig technikai, fegyverzeti eszközeinek átvételére, megüresedő ingatlanainak hasznosításig történő őrzésére bízta meg. A ki nem mondott cél az volt, hogy október 23-án már ne legyen Munkásőrség. A zárolást a pénzügyminiszter megbízásából, mint miniszteri biztos én hajtottam végre, minisztériumi beosztásom és feladataim érintetlenül hagyása mellett.
Akkor PM fő-osztályvezető-helyettes voltam. A vagyon zárolásával – a házipénztárak kivételével – mindenféle pénzmozgást leállítottam. A törvény értelmében 1989. december 31-ig a Minisztertanácsnak intézkednie kellett az állomány helyzetének rendezéséről. A kitűzött feladatok maradéktalan végrehajtására a rendelkezésre álló idő meglehetősen szűkösnek bizonyult. Ez indokolta, hogy 1990. január elsejével kezdeményezésemre és felügyeletem alatt a PM létrehozta a PM Zárolt Állami Vagyonkezelő Hivatalt. Az eredeti koncepció szerint a szerv feladata a munkásőrség teljes vagyonának végleges hasznosítása, valamint a Munkásőrség még függő ügyeinek lezárása volt. Feladatait legkésőbb 1990. december 31-ig befejezve megszűnt volna. A működési költségek biztosítása sikeresen megoldódott a különböző ingó vagyontárgyak százmillió forintos bevételt hozó értékesítése révén, valamint az egyes ingatlanok bérbeadásából befolyó mintegy húszmillió forintból. Az ingatlanok végleges hasznosítása tekintetében viszont az eredeti elképzelések, melyek a feladatok teljes körű elvégzését még az év folyamán befejezhetőnek vélték, túlzottan optimistának bizonyultak. Ugyanakkor már folyamatban volt a kérdésében jelzett második miniszteri biztosi feladat végrehajtása is, ahol a csapatkivonások során felszabadult ingatlanok kezelése is e hivatal hatáskörébe került, sőt később még sok másé is és kinőtte magát Kincstári Vagyonkezelővé.
Már 1988-ban tárgyalások kezdődtek a Magyarországon tartózkodó Szovjet Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának csökkentéséről, a szakértői csoport tárgyalásainak a Pénzügyminisztérium képviseletében résztvevője voltam. Mihail Gorbacsov 1988. december 7-én az ENSZ Közgyűlésének 43. ülésszakán jelentette be az NDK, Csehszlovákia és Magyarország területén állomásozó szovjet haderő fokozatos csökkentését. A fegyverzetcsökkentési tárgyalásoknak megfelelően 1989. április 25-e és május 28-a között több mint tízezer katona, közel 300 harckocsi és 150 páncélozott harcjármű távozott a haderő-csökkentés keretében és több ingatlan is megürült. Mind a Szovjetunió, mind hazánk belpolitikai fejleményeinek következtében napirendre került e csapatok teljes körű kivonása. Horn Gyula magyar és Eduard Shevardnadze szovjet külügyminiszter 1990. március 10-én írta alá Moszkvában a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról szóló egyezményt. Ennek értelmében 1991. június 30-ig kellett kivonni a teljes személyi állományt, beleértve a szovjet állampolgárságú polgári személyeket, valamint a fegyverzetet, a harci technikát és az anyagi eszközöket. A Minisztertanács 1990. június 14-i ülésén hozott határozatával a teljes kivonulás egységes szemléletű végrehajtására Annus Antal vezetésével új irányítási rendszert alakított ki. Ennek keretében 1990. június 26-án a munkaköröm meghagyása mellett a pénzügyminiszter a pénzügyi tárca csapatkivonással összefüggő ügyeinek koordinálására miniszteri biztossá nevezett ki.
Nos, már két miniszteri biztosi megbízatás mellett irányítanom kellett a főosztályom napi munkáját is megbízási díj nélkül (ekkor már én voltam a pénzügyminisztériumi fő-osztályvezető.) Ez napi 14, esetenként akár 24 óra elfoglaltságot is jelentett. A napot a PM-ben kezdtem, tárgyalások, majd előbb a Munkásőrség székházában, intézményeinél, később a pénzügyi elszámolások tárgyalásain nappal a vita, éjjel az emlékeztető megfogalmazása, amit reggel a szovjet tárgyaló fél természetesen nem fogadott el, és minden elölről. Az utolsó katonavonat 1991. június 16-i áthaladását követően az utolsó szovjet katona június 19-én 15 óra 01 perckor hagyta el Magyarország területét a Záhony-csapi határállomáson, de már ekkor is látszott: nem valószínű, hogy a közeljövőben sikerül megegyezni a szovjet féllel. Ismeretes volt ugyanis, hogy szovjet részről a követelések alapját az a szovjet-magyar vegyes bizottság által elkészített felmérés képezi, mely a szovjet pénzeszközökből létesített objektumok nettó értékét 53,4 milliárd forintban jelölték meg.
Jó érzés, hogy az előzetes tárgyalásokon kezdeményezésemre az egyéb károkat nevesítettük, így bekerültek az elszámolás körébe a környezeti károk is. Így ezzel szembe tudtuk állítani a szovjetek által okozott, a magyar részről mintegy 60 milliárd forintra becsült környezeti kárt. Így magyar részről a két követelés összevetése (a kezdeti magyar állásponttól eltérően) jelenleg aktívumot mutat. Mi a megegyezés érdekében hajlandó voltunk egy nullszaldós megoldás elfogadására. A szovjetek azonban erről hallani sem akarnak. Egy Moszkvában tartott konzultáción a kölcsönös követelésről való lemondással egyidejűleg 15-20 milliárd forintot követeltek Magyarországon történő építőanyag- és élelmiszer-vásárlásokra humanitárius segély, illetve pausale címén. A csapatkivonás lebonyolítását a vele kapcsolatos pénzügyi elszámolás hosszú, nehéz tárgyalássorozata kísérte. Végül megszületett nulla megoldás, amelyben a felek kölcsönösen lemondtak egymással szembeni követeléseikről. Erről 1991. december elején Moszkvában szóban, majd 1992. november 11-én Budapesten írásban is létrejött Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin orosz elnök között az egyesség.
– 47 éve a HM Hadtáp-főnökségén kezdett dolgozni a HM-ben, legutóbb pedig a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, mint revizor. Miben tér el a két munka?
G.N: Ha röviden akarnék válaszolni semmi, hacsak az a 40 év nem. A hadtápon is pénzügyi ellenőrként kezdtem, és nyugdíjasként, mint revizor dolgoztam megbízási jogviszonyban a múzeumban. A 40 év alatt sok minden változott a gazdasági környezetben, változtak a jogszabályok, változtak az ellenőrzési szabályok és folyamatok, de mindig azt tartottam szem előtt, hogy az ellenőrzésnek segítőnek kell lennie. Minden hiba feltárásakor feltettem magamnak azt a kérdést, én mit tettem volna az adott időben és körülmények között, s ha nem láttam szándékosnak a hibát, és még kijavítható volt, akkor kijavítottuk együtt. A jelentésbe csak az került, hogy ilyen, vagy olyan hibát észleltem, de az ellenőrzés folyamán kijavítottuk, további intézkedést nem igényel. Ha azonban szándékosságot, vagy anyagi- pénzügyi visszaélést tapasztaltam, én is könyörtelen voltam, és az előírt eljárást kezdeményeztem. Végeztem olyan vizsgálatot, mely vádemeléssel zárult és bíróságra került.
– 2008. augusztus 20-án magas állami kitüntetésben részesült. Miért kapta?
G.N: 2008. augusztus 20-án Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje katonai tagozatát vehettem át a gazdasági-pénzügyi területen huzamosan végzett eredményes tevékenységem elismerésért. Ebben benne vannak az előző három kérdésére adott válaszaim is.
– Ön munkamániás lehet, több mint ötven éve dolgozik. Milyen eseményre emlékszik vissza legszívesebben?
G.N: Kezdjem ott, hogy nem érzem magam munkamániásnak. A kapott feladatoknak viszont igyekszem maximálisan megfelelni. Valóban nem kényszerültem arra, hogy kétkezi munkásként keressem a kenyerem, de azért megdolgoztam. Elvárásaim vannak magammal szemben, de beosztottjaimtól sem követeltem többet. Sohasem a munkaidő érdekelt, hanem az elvégzett munka minősége, és a jól végzett munka mindig örömet okozott. Támogattam beosztottjaim szakmai előmenetelét, s épp október 23-a tiszteletére nevezték ki dandártábornoknak egyik volt beosztottam. 71 éves vagyok, de most sem álltam le. A háztáji munkák, bevásárlás, ügyes-bajos dolgok intézése mellett tevékenyen részt veszek egy nyugdíjas klub életében. Ha úgy tetszik, nem szakadtam el a szakmámtól sem. A pénzügyi nyugdíjasok tagozatának vagyok titkára, szervezem programjainkat, s úgy érzem közmegelégedésre, ezt látom a tagok csillogó szemében. Barátságok szövődnek, segítjük egymást, kirándulunk, múzeumokba járunk, jubilánsainkat felköszöntjük, s ez alkalomból már sikerült három ízben kis kultúrműsort is szervezni. Minden tevékenységemre szívesen emlékszem vissza, kiemelni nem tudnék semmit. Kiegyensúlyozott családi életet élek feleségemmel 47 éve, lányommal és 3 unokámmal. Talán erre emlékszem vissza legszívesebben.