ZETApress

Esetek egy mentős hétköznapjaiból ? 42

A hetvenes években egyik mentős kollégámat kábítószer fogyasztás gyanújával a munkahelyén vették őrizetbe a rendőrök. Mint kiderült, korábbi munkahelyéről, egy kórház pszichiátriájáról is emiatt kellett távoznia. Nem tanult az esetből ? szenvedélybetegként hogyan is tehette volna ?, és tovább drogozott. Azóta szemcseppeket használt, melyet egy nővértől kapott a szemészetről. Akkor még tilos volt beszélnünk Magyarországon kábítószer-fogyasztókról, de a rendszerváltoztatás után, 1995-ben Delej utcai szekundánsként magam is találkoztam néhányukkal.

Csütörtök esti februári szürkület. A Nagyfuvaros utcába vonulunk. Villogó fényünk láttán a józsefvárosi utcák járdáiról sietve tűnnek el a lányok. Ezeken az utcákon árulták bájaikat 1995-ben azok, akik a stricik gazdagítására, saját egészségük tönkretételére áldozták életüket. Azt hitték, hogy rendőri razzia van, de hamar észreveszik, hogy nem kell tőlünk félniük.

A járdán egy fiatalember ül, riadt társai körülveszik. Mint elmondják, nemrég vett be valamit. Látták nála a tablettákat, s azt is, amint összeesett. Eszméletét nem vesztette el, de ez még bármikor bekövetkezhet, ha a gyógyszer kellőképp felszívódik.

Kocsiba ültetjük, s célirányos kérdéseink hatnak. Elmondja orvosunknak, hogy régi kábítószeres, a Róbert Károly körúti Elmeosztályon van elvonón. Kimenőre jött, este kéne bevonulnia. Fél, hogy kivágják, ha ilyen állapotban visszük vissza. Kéri, hogy engedjük el, s reggel majd a saját lábán visszamegy. Valamit kitalál addig a késés okaként. Nem is lakik messze, majd otthon kialussza magát.

Közben újabb segélykérés érkezik hozzánk. A fiatalok elmondják, hogy a kapualjban, a kukák között egy lány is fekszik. Előlünk bújt oda, s ő is a fiúval narkózott az előbb. Őt is beültetjük. Mint elmondja, együtt jöttek ki az intézetből, s ő sem szeretne ma este visszamenni ilyen állapotban. Szeretne a barátjával maradni. Régen voltak együtt, az intézetben erre nincs módjuk.

Nem árulják el a drogdílert

A narkó beszerzéséről, az árfolyamról kérdezek, de erről semmit sem árulnak el. Maguk is a rendőröknek dolgoznak, mondják, s mi nem áruljuk el a barátainkat. Hiába mondom, hogy nem így van, hajthatatlanok, pedig a rendőrök felé minket is kötne a titoktartási kötelezettség. Az már csak a sors iróniája, hogy gépkocsivezetőnk hivatásos rendőr, aki fizetés kiegészítésként dolgozik félállásban a mentőknél, mellékfoglalkozásban.

S most néhány soros kitérő erről a mellékfoglalkozásról. A rendőrök közül jó-néhányan dolgoznak így. Az OMSZ-nál ekkor ők is mentődolgozók, s eszerint kell viselkedniük. A rendőregyenruhával együtt a rendőri szemléletet is le kell vetniük. Furcsa is lenne, ha egy kábítószeres szállításakor nyomozni kezdenének, egy kocsmai verekedés láttán pisztolyt rántanának, vagy egy szabálytalanul kanyarodó autót leállítanának és megbírságolnának. A vétkes egy mentősofőrt látna kiszállni a fehér Mercedesből, aki hozzálépve szolgálatba helyezné magát, és csekket nyújtana át, vagy körözési értesítőkben ellenőrizné az adatait.

Valljuk be, ez roppant komikus lenne, s a mentőnek se tenne jót. Csak az autóvezetőktől várnak el bizonyos egészségügyi ismereteket, a mentőktől viszont nem követelnek rendőrit. Akkor is így van ez, ha hivatásos rendőr viseli mellékfoglalkozásban a mentősruhát.

Méregtelenítésre visszük a fiatalokat

E rövid kitérő után térjünk vissza narkós barátainkhoz. Ilyen állapotban nem hagyhatjuk őket az utcán, de nem is a Róbert Elmére visszük. Nem azért, hogy eltitkoljuk előlük a történteket. Az Erzsébet Kórház Baleseti Belosztálya az a hely, mely az összes mérgezettet, – s most ők is annak számítanak – fogadja. Velük is odamentünk, bármennyire is tiltakoztak ellene. Szerencsére elég kábák voltak ahhoz, hogy komoly fizikai ellenállást kifejtsenek a beszállítással szemben.

A kórház mindkettejük gyomrát kimosta, majd külön-külön lefektette őket. Egyiküket zárt férfi, míg másikukat értelemszerűen a zárt női kórterembe. Reggelig kipihenik magukat, utána pszichiáter beszélget el velük. Zárójelentést kapnák, majd tőlük függ, hogy hová távoznak.

Az elvonón sem kell beszámolniuk a kalandról, hazudhatnak bármit helyette. Bizonyára ezt is teszik majd. Az csak az elvonókúrát irányító orvosokon múlik, mikor engedi őket szabadságra, ha most így elkéstek is, és visszaéltek a bizalommal. Attól nem kell félniük, hogy kirúgják őket az osztályról, hisz ez a betegségbe való visszaesésüket okozná. Ez egyetlen egészségügyi dolgozónak sem lehet célja. Érezték ezt belül a fiatalok is, s inkább szégyenükben szerették volna elkerülni ezt a beszállítást. Bár az újabb narkófogyasztást kerülték volna el! Lehet, hogy túl korai volt a szabadság?