ZETApress

Epizódok egy mentős életéből ? 41

A főváros területén a mentőshívások a Központi Irányító Csoport (KICS) telefonügyeleteseihez futnak. Nehéz eldönteni egy zárt szobában, aktuális-e a hívás, vagy valaki csak játszik a mentősökkel. Bonyolítja a dolgot, hogy minden egyes bejelentést ? tehát a hamisnak látszót is ? rögzíteni kell a menetlevélen, s a magnószalag is rögzíti a beszélgetéseket. Ezért kell különös gonddal eljárni. Nem lenne jó, ha valaki azért nem kapna sürgős segítséget, mert a mentődolgozó viccnek venné a bejelentést.

Alapszabály mentősöknél, hogy inkább a kisebb bajt kell súlyosabbként kezelni, mint a nagyot elbagatellizálni. Abból nem lehet baj, ha egy megütött, fájó kezet törésnek vélve rögzítünk, míg egy lábtöröttet nem járathatunk csak azért, mert esetleg nem akarjuk nagyobb termete miatt cipelni. A hívásoknál is ez az elv. Inkább menjen ki százszor ok nélkül a kocsi, mint maradjon benn egyszer is, ha mennie kellene. Ezért vonulunk mi is ki többször is vaklármához, s kollégáimmal is gyakran előfordult már ilyesmi.

A Delej utcához közeli postai hírlaposztályozóhoz küldött egy péntek reggel az irányítócsoport. Már a helyszín és a sérülési mód sem volt szinkronban, hiszen a harmadik emeleti gépterembe hívtak targoncagázoláshoz. Elképzelni sem tudtam, hogyan mehet fel oda a targonca? A liftbe be sem fér, a lépcsőn meg bizonyára nem tud közlekedni. A KICS-csel mégsem vitázhatunk. Ha küld, hát menni kell!

A portás döbbent meg legjobban érkezésünkkor. A harmadik emeleten csak számítógépek vannak ? mondta. Mi is sejtettük, hogy abba bizony nem targoncán viszik be az információt, mégis felmentünk. Odafenn sem tudtak semmit a sérültről, s olyan nevű dolgozó sem volt a vállalatnál, mint amilyet a bejelentő bemutatkozásként mondott.

Becsapott most minket valaki, s ezzel elvonta a kocsit egy esetleges indokolt kivonulástól. Mégsem tudtunk rá haragudni, hisz nekünk is ez volt a könnyebb, mint egy közúti balesetnél a vérben tocsogni. Lehet, hogy soraim most cinikusnak tűnnek, de akit órabérben fizetnek, ne akarjon mindenáron teljesítményt produkálni, ne akarja magát mindenáron nélkülözhetetlennek feltüntetni!

A viccelők nem tudják, mit tesznek

Kétszer voltam még vaklármánál 1995. februárban a rövid ? pár hetes ? szekundálásomkor. Egyszer egy Népszínház utcai henteshez hívtak, ahol egy idős nő rosszul lett. Az árak láttán meg is lehet érteni ? gondoltuk, s csak akkor lepődtünk meg, amikor a környéken sem találtunk húsboltot. Most sem haragudtunk esetirányítónkra, hiszen ő sem ismerheti a főváros mindegyik kereskedelmi egységét. Harmadszor Kőbányára, egy öreg kolóniára küldtek ok nélkül. Oda lakásban elszenvedett fejsérülthöz kellet mennünk. A baj csak az volt, hogy ilyen házszám nem létezett a kolónián. Még szerencse, hogy nem egy létező címre, egy beteges emberhez hívták ki viccből a kocsit. Hogy megrémülhetett volna szegény, ha váratlanul beállít hozzá a mentő! Szerencsére ilyen gonoszságot az emberek eddig nem tudtak kitalálni! Ennél csak a halottszállítók odaküldése lenne embertelenebb!

Alighogy Kőbányáról hazaindultunk, a lezárt Nagykörútra, a két héttel korábbi, nem létező hentesbolt közelébe riasztottak. A BKV-sok szerint a villamos végállomáson egy nő elesett, megütötte a bokáját. (Akkoriban cserélték ki a vízvezetékcsöveket, a Rákóczi térnél volt a 6-os és 4-es villamos alkalmi végállomása. Ugyaninnen indultak tovább a villamospótló autóbuszok.) Mi a villamos járdaszigethez hajtottunk, s a menetirányítótól érdeklődtünk. Semmiről nem tudott, semmiféle sérültet nem látott, de rádióján és házi telefonvonalán sorra hívta kollegáit. Ők sem tudtak semmiről, így vaklármát gyanítva a KICS engedélyével hazaindultunk.

Már majdnem a Delej utcában voltunk, mikor megszólalt rádiónk. Szolgálatvezetőnk visszaküldött a helyszínre, mert újabb hívás érkezett. Mint kiderült, az álló villamos túlsó oldalán állt az az autóbusz, ahonnan egy nő leszállt, s eközben lépett félre. Másodszorra már megtaláltuk, s ellátás után kórházba szállítottuk. Ő minket szidott a késésért, pedig a BKV-nál volt rossz a kommunikáció!