ZETApress

Elbeszélések egy mentős életében ? 29

Bush elnök néhány hete Budapesten emlékezett meg az 1956-os forradalomról. Tíz éves volt akkor, míg a tegnap bemutatott Katika a 14-ik életévét alig töltötte be. A hetvenes években erről is elbeszélgettünk.

Fegyverropogás hallatszott be a salgótarjáni bányakórház ablakán. A kis Katika épp a folyosón sétálgatott. Eszébe jutottak körzeti orvosa szavai. Pár napja kereste fel, mert éjszaka rosszul lett, meg akart fulladni. ? Hát igen, Édesem, nem csoda, hogy fulladsz ? mondta a kedves doktor bácsi ?, mert eléggé fojtó, fullasztó időszakot élünk.

1956 ősze volt. A körzeti orvos beutalót adott a kórház fül-orr-gége osztályára. A súlyos orrsövényferdülést műteni kellett. A kislányt pár nap múltán meg is operálták, s orrán hatalmas parittyakötéssel hallgatta a lövöldözést.

Mi az, agyon akarja lövetni magát? ? hallotta a háta mögül, s hamarjában azt sem tudta, mi történt. Ő csak azon gondolkodott az ablaknál, hogy mikor mehet végre haza innen. A lövések zaja meg az orvos szava zökkentette vissza az álomvilágból. Igaz, akkor még nem gondolt arra, hogy körzeti orvosuk szavai a fojtogató légkörről összefügghetnek a bekövetkezett eseményekkel. Csak nemrégen veszítette el édesapját ? melyről épp tegnap számoltunk be ?, nemrég maradtak félárván nővérével, így őt inkább saját további sorsuk, pályaválasztásuk foglalkoztatta. Hirtelen csöppent az országot megrengető események közepébe.

Kisvártatva szirénázó mentőautók robogtak a kórházba a sebesültekkel. Több tucatot hoztak. Odakinn jóval többen hevernek holtan az utcaköveken, mondták el a jól értesültek. A földszinti ambulanciára második nem fértek be a túlélők, sokakat a második emeleti műtőbe vittek fel. Leakasztották az ajtókat, többeket ezeken vittek, mert hordágy sem volt elég. Katika, a kíváncsi kislány mindenről tudni akart, mindenhol a sebesültek nyomában járt a kórház falain belül. Várta, hogy előbb-utóbb bevonják a munkába.

Sorra érkeztek a sebesültek

Egyre több sebesült érkezett. Vérbe fagyva, sárosán, szétlőtt lábakkal feküdt többségük. Mi az, téged orrba vágtak? ? kérdezték többen is Katikát parittyakötése láttán. Őt nem zavarta a dolog, igyekezett mindenben segíteni. Hordta a műtőbe a kért műszereket, segített előkészíteni a kötszereket. Közben az orvosok fokozatosan ürítették ki a kórház egyéb osztályait, küldték haza a járóképes betegeket, hogy a sebesülteket a padlóról, az alkalmi fekhelyekről ágyakba tehessék.

A kórház előtt orosz katonák posztoltak. Katika akkor végezte el a nyolcadik osztályt, büszke volt nyelvtudására. Lement később beszélgetni a harcosokhoz. Tetszettek neki a bundasapkás szőke, kék szemű fiúk. Ggye Szuez? ? kérdezgették a fiatal lánytól, mert ők sem értették, hová küldték őket, ők sem tudták, ki az ellenségük. Katika sem értette, hogy ezek a csinos fiúk hogyan lehetnek gyilkosok? A hidegre felkészülten ők is pufajkában voltak, s Katika nem tudta, hogy vajon őket emlegetik-e az áldozatok hozzátartozói rohadt pufajkásnak. Ő csak a fiatal fiúkat látta bennük, akivel lányszíve barátkozni, ismerkedni akart.

Az események gyorsan peregtek, s Katika is egyre gyakorlottabban mozgott a kórházi közegben. Megérezte, hogy az embereken segíteni, életüket megmenteni a legszebb hivatás a világon. Ezért örült is igazán, amikor igyekezete láttán a kórház gondnoka állást ajánlott fel neki. Kórházi hálóingét, betegköntösét rövidesen nővérruhára cserélte át, hogy azóta is folyamatosan a betegek szolgálatában állhasson. Az 1956-os fojtogató ősz, mely oly sokaknak gyászt, szenvedést okozott, neki egy életre szóló elkötelezettséget hozott. A halálhörgést, a sebesültek jajkiáltásait azóta sem tudta elfelejteni. S hogy miért érdekelt akkor is és azóta is a sorsa? ? Mert öt hónap ismeretség után ’77 áprilisában összeházasodtunk, ’78 májusában Zoltán fiunk, ’80 márciusában pedig Zita lányunk született.

Koraszülött szállítás Nógrád megyében

Nógrádban csak Salgótarjánban volt Koraszülött Osztály, ők látták el a megye pici betegeit. Tőlük vitte mindig az inkubátort és a nővért egy tarjáni mentőegység a pásztói, gyarmati, vagy a berceli Szülészetre. Egy ’76 novemberi délutánon pásztói ápolóként adtam le egy felnőttet a tarjáni kórházban, s mivel véletlenül olyan kocsival mentünk, melyben volt inkubátorcsatlakozó, egy pásztói koraszülött kisfiú beszállítását kaptuk feladatul. (Előtte se, utána se szállított soha pásztói kocsi koraszülöttet, mert nem volt a kocsikban csatlakozó, nem lehetett bennük szállítás közben melegen tartani az inkubátort, így a kis súlyú betegek kihűltek volna útközben!) Felvettem az osztályon az inkubátort, melyet Katika kísért, s indultunk Pásztóra a kisfiúért, akit aztán szerencsésen Tarjánba szállítottunk. A másfél-kétórás oda-vissza úton olyan jól összejöttünk, hogy megbeszéltük a folytatást. Hamarosan megesküdtünk, azóta is együtt vagyunk, így egymást is, meg családunkat is tulajdonképp a mentőknek, s egy szerencsés véletlennek köszönhetjük!