ZETApress

Esetek egy mentős hétköznapjaiból ? 26

Tegnapi már megírtam, hogy sokszor az ONE jobb az orvosos kocsinál. Mai írásomból ugyanez derül ki, mert szekundálásom utolsó napján, 1995. február végén jobban járt volna az a szerencsétlen, akihez mentőtiszttel vonultunk. Kora reggel egy Ferencvárosi hajléktalan szállóra küldött az irányítócsoport. A bejelentő szerint egy elmebeteg lakó balhézik. Sürgősen diliházba kellene vinnünk. Medikánk ? akit fehér köpenye láttán mindenki doktornőnek vél ?, egész úton aggódott is emiatt. Mi lesz, ha minket is megtámad? ? kérdezgette, de részállású ápolónk és sofőrünk megnyugtatta.

A helyszínen merőben más kép fogad. A gondnoknőtől megtudjuk, hogy egy szívbeteg, szívműtéten átesett ötven év körüli férfit a vita hevében a társai pofozták fel. A vézna ember ezért lett ideges. Saját érdekében kéne kiemelnünk a számára veszélyes környezetből, mielőtt nagyobb baj történik.

A férfi megváltóként fogad. Holmija összepakolva, s már szállna is be. A közeli István Kórház Belgyógyászata vonakodás nélkül átvenné az esetkocsitól. Hiába szeretném beültetni, mégsem tehetem, mert medikánk mást határoz. Mivel látja, hogy egy nyomorult, tehetetlen emberrel van dolga, alaposan felbátorodik. Nem viszem én sehová, nem nekem kell megoldanom beilleszkedési zavarait, mondja, s egyébként is, ha bevinném, az Isten se mosná le magáról, hogy elmebeteg.

A férfi még könyörög egy darabig, de medikánk hajthatatlan. Nem lenne kitérő hazafelé a kórház, mégsem ültetjük be a szerencsétlent. Közben a szállólakók körénk gyűlnek, s a beteget becsmérlik, idegesítik. Legközelebb úgy elverik ? ígérik ?, hogy a baleseti sebészetre kelljen vinnünk. Szavaik süket fülekre találnak. Mi az események után futunk, a megelőzés nem feladatunk. Keserű szájízzel távozom, de én sem segíthetek.

Újabb hívás, újabb nyomor

Alig hagyjuk el a környéket, Kőbányára irányítanak. Állítólag valaki összeesett az utcán. A vasútállomás közelében részeg férfit találunk a járdán eszméletlen állapotban. A szagokból ítélve székletét, vizeletét maga alá eresztette, ruhája koszos. A körülötte állók elmondják, hogy régi epilepsziás. Az úttesten lett rosszul. Alig bírták a járdára vonszolni a száguldó autók elől. Most nem rángatózik, de a roham bármikor kitörhet rajta. Egy részegnek ? pláne, ha piszkos is ? nincs helye hordágyunkon. Őt sem oda, hanem a kocsipadlóra fektetjük. Epilepsziája minket nem érdekel. Minek rúgott be, mondják mentőseink, s a pesterzsébeti kijózanítóhoz indulunk. Igaz, hogy az István Kórház Idegosztálya ? ami állapota és feltalálási helye szerint egyaránt fogadná ? most is útba esik, mi mégis a távolabbi célt választjuk. ONE-val én is odavinném, de most nem én vagyok a főnök.

A kocsi rázkódik az utcaköveken, s betegünk össze-vissza veri magát a kanyarokban. Szerencséje, hogy eszméletlen, így legalább nem fáj neki. Már majdnem a kijózanítóban vagyunk, mikor epilepsziás rohama lesz. Medikánk megretten, ebből még baj is lehet. A detoxikáló így már amúgy sem fogad, a kórházba meg hordágyon illik bevinni. Betegünket csak fel kellene emelni a padlóról, mi mégis a bonyolultabb megoldást választjuk. Félreállunk az út szélén, kihúzzuk hátul a nehéz, kerekeken gurítható hordágyat, majd az oldalajtó mellé gurítjuk. Ezután eszméletelen, rángatózó betegünket kirángatjuk az oldalajtón, egyenesen a hordágyra. Most már csak a hordágyat kell hátul a súlyos beteggel együtt beemelni a kocsiba. Vajon, ha menet közben újra leesik, újra körbe húzgáljuk, hogy újra az ágyra fektessük? ? kérdezem, de ezt most nem veszik jó néven. Reakcijójuk viszont ezek után engem nem érdekel. Közben a közeli kertes házakból kijönnek az asszonyok, s megbeszélik, kiért jött a mentő. Mindenkinek van valami tippje. Sok beteg ember lakhat a környéken.

A kórházban végül vita nélkül átveszik a beteget. Állapota addigra spontán rendeződik, rohama megszűnik. Csak épp a kijózanító felesleges megcélozásával jó félórát elvesztegettünk, több mint tíz kilométert tettünk meg feleslegesen. Annyi baj legyen, addig se küldtek máshová. A fizetést meg amúgy sem a teljesítményre adják.

A kórházból egy agyvérzett beteggel az Amerikai útra küldenek tovább. Ezt korábban már elolvashatták. Miután átadtuk, elköszönök a Delej utcaiaktól. Túl sok nyomort láttam, s talán túlságosan sok kritikával illettem alkalmi kollégáimat. Ez az utolsó nap különösen kiborított. A sorozat ettől még holnap folytatódik, de most egy kicsit eltávolodom térben és időben a fővárostól. Legközelebb vidékre megyünk.