ZETApress

hírportál

Néha kevés a lelkesedés

Esetek egy mentős hétköznapjaiból – 21

Az infarktusos beteg még a kezét sem emelheti fel egyedül, sulykolták belénk harminc évvel ezelőtt, amikor mentőzni kezdtem. Azért is volt furcsa az a hetvenes évekbeli telefonhívás, amit a pásztói kórház belgyógyászatáról kaptam. A szomszédos Szurdokpüspöki körzeti orvosa ügyelt. (Szokás volt akkoriban, hogy a környező faluk orvosai adták éjszakánként a kórházi ügyeletet.) Egy falubelije beszállítását kérte szívinfarktus gyanújával a kórházi osztályra.

Idáig rendben is lett volna a dolog, a meglepetés most következett. A beteg benn volt nála, a kórházban. Kocsival érkezett, amire másnap szükség volt otthon a családnak, így aztán a beteg még hazavezette a járművet. Szinte egyszerre érkeztünk a lakásához, ahonnan aztán a szakma szabályai szerint szigorúan hordágyon fekve hoztuk vissza a kórházba. Akkor nem lett baj a dologból, alábbi történetünk viszont kis híján halállal végződött.

Délpesti modern lakótelepre száguldunk 1995. február végén a Delej utcai állomásról. Mentőtisztünk ötödéves orvostanhallgató. Több hetes szekundálás – tapasztalt mentőorvos melletti munka – és mentőtiszti vizsga után tölti be ezt a feladatot. Ápolónk még csak másodéves a SOTE-n. Mindketten félállásban – havi 72 órában – dolgoznak. Az így kapott fizetés jól jön az ösztöndíj mellé. Enélkül ma már nehéz lenne elvégezni az egyetemet. Csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy hat évig pusztán a tanulásnak éljenek, kizárólag szüleik pénztárcájára támaszkodjanak. Harmadik társunk sem túl régi mentőgépkocsi-vezető. Ő főállású OMSZ-dolgozó, vidékről jár be. Egy-egy szolgálatba százhúsz kilométerről utazik.

Az új lakótelepekre jellemző szűk lépcsőházban megyünk fel a második emeletre. Idős néni fekszik az ágyban. Háziorvosa friss szívinfarktussal utalta a területi belgyógyászatra. A nénit el is látta gyógyszeresen. Mást sem kéne tennünk, mint felhozni a hordágyat és levinni őt a gépkocsiba. A dolog mégsem ilyen egyszerű, pedig a férje még a régi zárójelentéseit is összekészítette.

Esetkocsi lévén minden feladatról esetlapot kell kitöltenünk. A különböző rovatok úgy vannak összeállítva, hogy a beteget alaposan ki kell vizsgálnunk. Az orvostól és mentőtiszttől egyaránt elvárják, hogy a betegét alaposan kérdezze ki, s végezze el a műszeres vizsgálatokat. Most is ez történik. Medikusunk vérnyomást mér, pulzust számol, szívet, tüdőt hallgat, majd felszereli az EKG-t is. Az eredményt már eddig is ismertük: szívinfarktus. 10-15 perces vizsgálattal megállapítottuk azt, amit eddig is tudtunk.

Diagnózis után jöhet a szállítás

Elvesztegettünk egy negyedórát, de semmivel sem lettünk okosabbak. A háziorvos beutalójával szemben akkor sem hagyhattuk volna otthon a beteget, ha az EKG nem mutat ki semmit. Furcsa is lenne, ha a medikus bírálná felül a végzett orvost. Hosszas vizsgálódásunk tehát feleslegesnek bizonyult.

Az esetlapnak szóló információk után végre a beteget is levihetnénk. A friss infarktusost hordágyon fekve kell szállítani, önerőből a kezét sem emelheti fel! – szól az intelem minden kezdő mentősnek. Aki ezt nem tudja, nem dolgozhat önállóan még szállítókocsin sem. Medikusunk most mégis másként dönt. A szűk lépcsőházra való tekintettel a hordszéket hozatja fel. Az belefér a liftbe, a hordágy nem. S ez utóbbival elfordulni is nehéz a lépcsőn. A két hordár – a sofőr és az ápoló – nem vitatkozik. Örülnek, hogy a könnyebbik végét foghatják meg a munkának, a balhét meg úgyis a mentőtiszt viszi el!

A nénit felültetjük (!) és a hordszékre tesszük. Indulnánk lefelé, de még a szobában megtörténik a baj. Az addig beszélgető, korántsem panaszkodó nő hirtelen elhallgat, s összecsuklik. Rögtön látom, hogy légzése leállt, pupillája lassan tágul, s szívműködése sem tapintható. Le kellene fektetni a földre, sürgősen meg kéne kezdeni az újraélesztést, de ez sem olyan egyszerű. Indulás előtt beszíjaztuk a hordszékbe, nehogy a lépcsőn kiessen, s most a szíjakat kell előbb feloldani. Miután sikerül, a földön próbáljuk meg mesterséges lélegeztetéssel és szívmasszázzsal visszahozni az életbe.

Mentőtisztünk nagyon megijedt. Nem halt még meg senki a keze kőzött. Az ügyben a legszörnyűbb, hogy a néni közvetlenül az eset előtt még vígan beszélgetett. Szerencsére eszünkbe jut a MOK, a mentőorvosi kocsi. Őket kell hívni ilyenkor.

A várt segítség időben érkezik

A gépkocsivezetőnk lemegy a gépkocsihoz rádiózni, miközben mi odafenn folyamatosan végezzük az újraélesztést. A két orvostanhallgatónak ez a küzdelem az életért jó iskola lesz majd a későbbi orvosi munkához. Igaz, most senki se gondol erre. E sorok írójának sincs ideje nosztalgiázni elmúlt fiatalságán, amikor még 15-20 évvel ezelőtt kivonuló mentősként az életért való küzdelem neki is mindennapos rutinfeladatnak számított. Igaz, akkor még nem volt kitől segítséget kérnie, egyedül kellett megoldania mindent. Orvos, mentőtiszt ritka volt a vidéki állomásokon. Most csak a betegre koncentrálhattunk mindannyian.

A segélykocsi hamar megérkezik, de a lakásban az idő végtelennek tűnik. Belgyógyász-mentőszakorvos jön, míg gépkocsivezetője jól képzett mentőszakápoló. Ők személygépkocsival közlekednek, beteget nem szállítanak. Feladatuk csak az ellátásra terjed, arra viszont roppant magas színvonalon. Most is több táska felszereléssel érkeznek, s az orvos máris átveszi az irányítást.

Infúziót kötnek be a néninek, miközben mi tovább lélegeztetjük Ruben-ballonnal. Az összeszűkült vénákba nehéz lehet betalálni. Gondoljuk meg, hogy a betegnek csak akkor van vérnyomása és keringése, amikor összenyomjuk a mellkasát, s ezzel a szívét.

A szakorvosnak a szúrás elsőre sikerül. Meglátszik, a gyakorlat, nem véletlenül specializálódott a személyzet erre a munkára. Intubálják a beteget, azaz légcsövébe műanyag csövet vezetnek. Ezen keresztül jóval könnyebb lesz lélegeztetnünk. Már csak a keringést kell újra elindítanunk. Szívéhez pacemaker-elektródát vezetnek, hogy mesterségesen ingerelhessük azt szállítás közben is.

Gépek és eszközök a hozzáértők kezében

Előkerül a defibrillátor. Bekenik zselével a beteg mellkasát, hogy jó legyen az elektromos érintkezés. A két elektróda a helyére kerül, az áramforrás feltölti magasfeszültséggel a kondenzátort, majd mindannyian elengedjük a beteget. A szakorvos megnyomja a kisütő billentyűt. Hatalmas csattanás, a beteg összerándul, de nincs eredmény. Még kétszer ismételjük meg, mire fellélegezhetünk. A keringés újra indul. Eszméletét nem nyeri ugyan vissza, de legalább újra lélegezni kezd.

Indulhatunk a kórházba. Természetesen hordágyon visszük le a lépcsőn. A szűk lépcsőház most senkit sem érdekel. Lényeg, hogy győztünk a halál felett! A szakorvos elkísér minket a kórházba – személygépkocsijukkal utánunk jönnek –, de útközben nincs semmi komplikáció. A nénit élve adjuk át a Merényi Kórház Kardiológiáján, majd elköszönünk segítőinktől.

Mentőtisztünk néhány nap múlva bejelenti, hogy családi okokból nem mentőzik többé, így a márciusi beosztás elkészítésénél már ne számítsunk rá. Lehet, hogy inkább a fenti eset miatt döntött így? Ha ez lenne az ok, azt is megérteném. Azóta már ő is és másodéves kollégája is bizonyára ledoktorált, de az infarktus komolyságát biztosan egy életre megtanulták. Velük együtt hagyjuk el mi is egy kis időre a Delej utcát. Holnap Amerikába repülünk.

1 hozzászólás

Visszajelzések

  1. ZETApress » Egy szájsebész sem tudhat mindent

Szóljon hozzá!