ZETApress

Esetek egy mentős hétköznapjaiból – 18

Rosszul kezdődött az újév a kilencvenes évek derekán a 22 éves Berta Hajnalkának, olvashattuk a híradásokban. Hajnalban egy vácegresi diszkóban nyílpuskával torkon lőtték. A kiérkező mentők a Pest megyei községből a Heves megyébe, a hatvani kórházba szállították. Mivel ott már megszűnt a Gégészet, a beteget a gyöngyösi kórházba küldték velük tovább. Csak Gyöngyösre érkezvén derült ki, hogy eszköz hiányában a végleges szakellátás ott is lehetetlen, így a beteget visszaküldték Pest megyébe. A kerepestarcsai kórház vette végül fel, ahol sokáig ápolták. Mint a térképről is leolvasható, ez a kórház sincs sokkal messzebb Vácegrestől, mint a hatvani, ráadásul ez nem a szomszédos megyében van.

A Népjóléti Minisztérium sokáig vizsgálgatta, miért volt a Heves megyei kitérő, miért volt a legalább hatvan kilométeres felesleges szállítás, és miért nem volt előzetes helybiztosítás a Hatvanból továbbküldött sérültnek? A több mint 12 óra, mely a végső ellátásig eltelt, okozhatott-e maradandó megbetegedést? Kistarcsára ugyanis csak délután érkezett meg, a lövés viszont még éjféltájt érte. Jelen sorok írója harminc évvel ezelőtt Nógrád megyében hasonló eset részese volt.

Vasárnap este a balassagyarmati mentőállomásról Nógrádsipekre hívtak. A helyszínen derült ki, hogy egy kocsirúd hatolt a fogatos szájába. Nem verekedés volt, nem a szomszéd vágta oda, csak a befogott ló ijedt meg valamitől, s a férfi rossz helyen állt. A rúd kitörte fogait, szétroncsolta szájpadlását, s oldalt kiszakított az arcából egy darabot. A férfi nem veszítette el eszméletét, arca, szájpadlása folyamatosan vérzett, orr- és szájürege egybenyílt, de saját lábán ült be a mentőbe. Sérülése miatt nem is lehetett lefektetni, mert a vért állandóan ki kellett köpnie.

Hét óra körül járt az idő, s mi este nyolckor váltottunk. A körzethatár Szécsénynél volt. Onnan még Gyarmatra, Endrefalvától viszont már Salgótarjánba, a Megyei Kórházba kellett szállítani a betegeket. Szájsebészet és Baleseti Sebészet csak Tarjánban volt. A profiljukba vágó eseteket az első ellátás után Gyarmat is mindig oda küldte, de a szabályzat szerint első ellátásra mindenkit a területileg illetékes ? tehát a gyarmati ? kórházba kellett szállítani. Most mi azért sem tehettünk kivételt, mert a tarjáni kórházat váltás előtt nem tudtuk volna megjárni, nyolc óra helyett csak kilenc óra után értünk volna haza állomáshelyünkre, s emiatt részünkre túlórát kellett volna fizetni.

A gyarmati kórház továbbküldi betegét

A megyei szolgálatvezető utasítására épp ezért a gyarmati sebészeten kellett átadni a beteget. Ők rögvest egy műanyag cső légcsőbe vezetésével a betegnek szabad légutat biztosítottak, s megkezdték összevarrni a sebeket. Kérték, hogy váltás után az éjszakás egység vigye tovább a sérültet a Salgótarjáni Kórház Szájsebészetére azonnali feladatként, megkülönböztető jelzéssel, tehát kék fénnyel, szirénázva.

Minket a szomszédos mentőállomáson leváltottak, így a továbbiakról csak következő szolgálatomkor szereztem tudomást. Az éjszakás egység fél kilenc tájban elindult a kórházból a sérülttel, de Szécsény környékéről rádióutasítással visszafordították. Ekkorra derült ki, hogy a szájsebész főorvost nem tudják előkeríteni ? vagy lehet, hogy megvolt, de a megtudott tünetek alapján nem vállalta az ellátást ?, ezért a mentőnek vissza kellett vinni a beteget a gyarmati kórházba. Ekkor még nem volt esetkocsi éjjel a megyében, így a sérült mellett a mentőautóban csak egy szakápoló volt.

A kórházban aztán addig kellett várakozniuk, míg a budapesti helybiztosítást a kórház el nem intézte. Ekkor indultak el vele Pest felé, de csak Vácig kellett menniük. A váci mentőállomásra ment eléjük egy fővárosi eset- vagy rohamkocsi, akinek végre átadhatták. Onnan hajnali fél háromra értek haza a balassagyarmati állomásra, s a Vác-Gyarmat és Vác-Budapest távolság viszonylagos hasonlósága miatt a beteg is körülbelül ekkorra ért az immár talán végleges ellátási helyére. Sérülése óta eddig legalább nyolc óra telt el, s az indokolatlan szállítás csak mintegy harminc kilométernyi volt a visszafordítás miatt.

A vácegresi lánynak a kilencvenes évek közepén tizenkét óra kellett, hogy megfelelő szintű ellátást kapjon, míg a példánkban említett sipeki betegnek erre elég volt nyolc óra is húsz évvel korábban. Lehet, hogy az egészségügy nagy átszervezése következtében még ma sem tartunk ott, mint a hetvenes évek derekán? Ha tényleg így van, igencsak elkeseredhetünk!