ZETApress

Események a mentősök életéből – 14

Az elmúlt napokban arról írtam, hogy a kórházak nem szívesen veszik át az alkoholistákat. Az alábbi történetből azt ismerhetik meg, hogy a fővárosi ügyeleti rendszer tarthatatlansága miatt még be sem kellett rúgni valakinek ahhoz, hogy össze-vissza küldözgessék. Ez alól a pingpong csata alól sajnos még a kórházi dolgozók sem voltak kivételek a kilencvenes években.

Az idős, talán már a nyugdíj mellet visszajáró takarító néni alaposan felmosott a Szent István Kórház Belgyógyászatán. Megcsúszott a nedvas folyosón, és fenékre esett. Mozdulni sem bírt többé, a kemény mozaik padlóval való találkozástól combnyaktörést szenvedett. Hanyattfeküdt a földön, sérült lába kifordulva, az úgynevezett hulla pózban feküdt.

Mentőknél az ilyen beteget sohasem vizsgálgatjuk, hiszen a látvány egyértelművé teszi a diagnózist. Rögtön vákuum-matracba tesszük, s kíméletesen szállítjuk az ügyeletes baleseti sebészetre. A belgyógyász doktoroknak is a rögzítésről és a traumatológiai osztályra való átküldésről kellett volna gondoskodni, ők mégsem azt tették. Megírták a röntgenre a beutalót, hogy dokumentálhassák az esetet.

Az István Kórház pavilonrendszerű, a Röntgen Osztály másik épületben van. A betegszállítók oda egy sima kórházi tolókocsin rögzítés nélkül szállították. A kocsira persze fel is kellett tenni, ezzel is vongálva a sérült végtagot. Végig gurították a rázós udvari utakon a röntgenig, ahol valószínűleg a felvétel elkészítéséhez át is kellett tenni a munkaasztalra. Az elkészült felvétellel együtt aztán újra visszahozták a rázós udvari utakon át a belgyógyászatra.

A belgyógyászok megcsodálták az elkészült fotót. Örömmel konstatálták, hogy helyes volt a diagnózis, a combnyak tényleg eltört. Irány a sebészet, döntötték el, s máris küldték tovább a beteghordókat a beteggel a szomszédos pavilonba, a SOTE III. Számú Sebészeti Klinikájára. Igaz, a beteghordókra egy kicsit várni kellett, mert amíg a belgyógyász előkerült megnézni a leletet, addig ők tovább álltak egy házzal.

Röntgenlelet sem elég a felvételhez

A sebészeknek a láb állásából, meg a röntgenfelvételből egyaránt nyilván valóvá vált a pontos diagnózis. Mégsem állhattak neki ellátni a sérültet, mert aznap nem ők voltak a felvételesek. Ha mindez csak másnap történik, ha a takarítónő csak szerdán csúszik el, más lett volna a helyzet. Akkor fel vehették volna osztályukra, s megkezdhették volna az ellátását. Így viszont tovább kellett küldeniük Csepelre, az ügyeletes Traumára.

A mentőszállítást kórházak között csak három órán belülire veszi az irányítócsoport. Így történt ez most is. Amíg a néni a szállítókocsira várakozott, a betegszállítók visszahozták a belgyógyászatra. Több óra eltelt már az üzemi baleset óta, de ő még talán egy fájdalomcsillapítót sem kapott. Éhgyomorra kell maradnia, mondták, mert hátha azonnal megoperálják Csepelen. Dél körül járt az idő, de az esetleges műtét miatt még az ebédjét sem ehette meg. Kolléganői csomagolták össze a holmiját az öltözőszekrényében, mivel ő már mozdulni sem bírt a tolókocsin.

Órák múlva aztán a mentősök is megérkeztek. Vákuummatracban rögzítették a sérült végtagot, s megindultak betegükkel Csepelre. Mint később megtudtam, a műtétet, a végleges rögzítést biztosító szeg beültetését csak másnap végezték el, addig csak fektették a nénit az osztályon. Másnap egyébként már a III. Számú Sebészeti Klinika is ügyelt, így akár náluk is fekhetett volna addig. Mégsem tehette, mert a felvételi rendet be kellett tartani. Nem számított az sem, hogy kórházi dolgozó az illető. Vajon ha nem takarítónő, hanem orvos lett volna, nem lettek volna elnézőbbek?

Havas otthon pihen, a nővérek az üres épületben üldögélnek

A fenti történettel egy időben szűnt meg az István Kórházban a SOTE II. Számú Sebészeti Klinikája. Akkor még nem tudták, hogy hol fog a továbbiakban működni. Jelenlegi helyére, a Kútvölgyi úti Klinikai tömbbe csak később költözött. Orvosait különböző kórházakba helyezték el ideiglenesen, a szakdolgozóknak viszont felmondtak. Ilyenkor fizetett szabadnapokat kell kiadni, lehetőséget biztosítva ezzel új munkahely keresésére. Az időarányosan járó szabadságokat is ekkor kell kiadni. Így történt ez itt a nővérek esetében is, de szabadsága és fizetett szabadnapja nem mindenkinek tartott ki a felmondási idő végéig.

Beteg már nem volt az épületben, a felszerelések is raktárba kerültek. A nővérek mégsem várhatták otthon nyugodtan a felmondási idő végét. Be kellett járniuk a kiürített épületbe, s napi nyolc órán át üldögélni a fehér falak között. Úgy döntöttek főnökeik, hogy meg kell dolgozni a fizetésükért, s az ő munkájukra, üres semmittevésükre szüksége volt valakinek.

Amíg a nővérkéknek napi nyolc órára el kellett jönni otthonról, addig Havas Henrik, az önmagát sztároló riporter féléven át vehette fel semmiért az államtitkár-helyettesi illetményt. A tanár urat, ahogy magát nevezteti, 1995. november 1-jén nevezték ki kormányszóvivőnek. Pár nap után derült ki, hogy egyik bizalmas munkatársa büntetett előéletű, így aztán mindkettőjüknek rövid úton felmondtak. Igen ám, de Havas úr friss beosztásához félév felmondási idő tartozott. Neki viszont nem kellett november 8-tól 1996. május 8-ig naponta bejárni a Parlamentbe, nem kellett fél éven át napi nyolc órán keresztül a szóvivői irodában üldögélni. Ő otthon várhatta havonta a pénzes postást. Hogy ezt a nővérek miért nem tehették meg, hogy ők miért nem maradhattak otthon ahelyett, hogy naponta feleslegesen bejárjanak rég megszűnt munkahelyükre, ma sem érdem. Azazhogy dehogyisnem! Túl kicsik ők ahhoz hogy mindenki beléjük törülhesse a lábát, s tiltakozni sincs erejük ellene. Ez az, amin sajnos az elmúlt tizenhat évben sem sikerült változtatnunk.